Mérleg Nyelve
2021. november 29. hétfő    19:00
Gazdaság
Mérlegen Orbán gazdasági eredményei és kudarcai
Ezt a cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 1.706
Az összes cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 47.468


Unortodox sikertörténet, magyar gazdasági csoda, ahogyan azt a kormánysajtó sugallja? Netán a kirakat mögött összeomlóban lévő, végletesen leszakadó nemzetgazdaság, ahogyan azt egyes ellenzéki szereplőktől hallhatjuk? Bár mindkét értelmezés mögött van némi igazság, mégsem gondolhatjuk teljesen komolyan egyik végletet sem. Mint oly sokszor, az igazság ebben az esetben is valahol félúton van. Az alábbi összefoglaló azok számára készült, akik nem politikai motivációktól túlfűtött véleményt, hanem a valós adatokból, számokból levezetett független értékelést keresnek.

Alacsony költségvetési hiány, lendületes GDP növekedés, alig látható infláció és alacsony munkanélküliség: minden kétséget kizáróan ezek az adatok pozitív képet festettek a magyar gazdaság elmúlt években (a koronavírus válságig) látott állapotáról. Akkor tehát minden a legnagyobb rendben, a magyar gazdaság egészségesen fejlődő pályán mozog? Nem egészen, mert ugyanakkor kapásból sorolhatunk más adatokat is: rekordgyenge forint, alacsony beruházási ráta, mélyrepülésben lévő közoktatási mutatók, világrekord áfa, ijesztő méretű kivándorlás, munkaerőhiány számos stratégiai ágazatban. Ezek a mutatók bizony nem egy egészséges, ereje teljében lévő, szépreményű jövő előtt álló gazdaság ismertetőjegyei. A helyzet tehát bonyolult, a megértése összetett és elfogulatlan elemzést kíván.

Számok özöne helyett én próbálom csak a lényeget és kicsit a mögöttes folyamatokat összefoglalni, akit azonban egy precízebb, tényszerűbb elemzés is érdekel, annak ezt az írást ajánlom (igaz, 2017-es, azóta sajnos sokat romlott a helyzet): Magyarország számokban 2010-2016

"Elmúltnyolcév" 2002-2010

Indítsuk kicsit messzebbről a vizsgálatot, 2002-ből. Akkor még egy viszonylag erős, dinamikus, a gyengeségeivel együtt is optimizmusra okot adó nemzetgazdaságot találunk. A pozitív összkép kialakításában mindkét nagy politikai oldalnak megvolt a maga szerepe: a Bokros csomag rakta le a stabilitás alapjait, de írjuk javára az akkor még polgári Magyarországot zászlóra tűző Orbán-kormánynak is, hogy nem térítette le az országot az ígéretes pályáról. A 2002-es választások után aztán Medgyessy kormánya az ígéretének megfelelően bőkezűen megemelte a közalkalmazottak juttatásait, jelentős terhet rakva ezzel az államháztartásra. Az EU-hoz éppen akkor csatlakozó ország a nyugati integrációra támaszkodva idővel bőven kihordhatta volna ezt a terhet. Hogy nem így történt, annak első számú okát az akkorra igencsak elmérgesedő, kíméletlen politikai küzdelemben látom. Az akkoriban ellenzékben lévő Fidesz folyamatosan erőteljes populista kommunikációval támadta a kormányt (ugye még sokan emlékezünk, amikor 2006-ban minden idők legnagyobb bérnövekedési ciklusa után képesek voltak azzal teleplakátolni az országot, hogy "rosszabbul élünk mint 4 éve"?), a szocialista kormánynak pedig nem volt elég ereje ellenállni ennek a támadásnak, defenzívába szorult. Folyamatosan halogatták a sürgető lépéseket, elkerülhetetlen reformokat. Amikor aztán a kormányfő a tehetetlenségében olyannyira meggyengült, hogy Gyurcsány érkezett a helyére, némileg megváltozott a politikai helyzet, de csak átmenetileg. Gyurcsány ugyanis elődjétől eltérően bátran az élére állt volna a szükséges változtatásoknak, reformkísérletei azonban kudarcot vallottak, ugyanis a választási győzelem ellenére nem tudta maga mögé állítani még a baloldali döntéshozók többségét sem. Az akkorra már egyre jobban a Fidesz felé billenő politikai mérleg teljes mértékben lebénította, majd szétzilálta a kormánykoalíciót, így a gazdaság csak sodródott, egy elődjéhez hasonlóan tehetetlenné vált vezetővel a kormányrúdnál. Megítélésem szerint tehát nem a 2002-es "osztogatás" sodorta bajba a gazdaságot, hanem az azt követő 6 teljes év, amikor bátor és határozott politikai cselekvés helyett, a növekvő problémákkal megbirkózni képtelen, kapkodó rögtönzésekkel próbálkozó, egymással vitatkozó vezetés állt az ország élén (és félreértés ne essék, ahogy már utaltunk rá, ebben nemcsak az akkori kormányoldalnak, hanem a reformokat minden eszközzel akadályozó akkori ellenzéknek, a Fidesznek is elévülhetetlen felelőssége volt). A gazdaság persze a felületes szemlélő számára ebben a 6 évben is erősödött, történtek fejlesztések, növekedtek a bérek, de a felszín alatt a szakemberek számára már jól láthatók voltak a közeledő baj jelei: (devizában) eladósodó háztartások, önkormányzatok és központi költségvetés, korszerűtlenné váló egészségügy és oktatás. Ebben az állapotban ért minket a világválság 2008. őszén. Tudható, milyen kevésen múlt, hogy egyáltalán elkerültük a teljes államháztartási összeomlást. A helyzet azonban további intézkedéseket követelt (például a 13. havi nyugdíj visszavonását), amelyek politikai árát már nem tudta vállalni az amúgy is megtépázott népszerűségű kormány, Gyurcsány helyett érkezett Bajnai. Az ő szerepét nagyon pozitívan értékelhetjük: a rendelkezésére álló rövid időben kiváló érzékkel fordította meg a gazdasági folyamatok irányát, kihasználva azt a kegyelmi állapotot, hogy az addig tehetetlen parlamenti többségnek kényszerből egységesen támogatnia kellett a politikai megfontolások helyett alapvetően technokrata irányvonalat követő kormányt. Bajnai alapvető feladata az akut vészhelyzet elhárítása volt, amelyet szakmailag magas színvonalon oldott meg, más kérdés, hogy ennek megvolt a politikai ára: Orbán Viktor vörösszőnyegen vonulhatott be a hatalomba. Összességében a 2002-2010. közötti időszak gazdasági teljesítményét kettesre értékelem: a szórványos eredmények mellett alapvetően a sodródás jellemezte ezeket az éveket, az utolsó esztendő szakértői kormányzása viszont megmentette az országot a súlyosabb gazdasági következményektől.

A Fidesznek - akárcsak 1998-ban a Bokros-csomag után, - ismét szerencséje volt, hiszen Bajnai után egy alapvetően pozitív pályára állított gazdaságot vehetett át. A lényeges különbség csak az volt, hogy most teljhatalmat is szerezni tudott hozzá. 2010-ben a gazdaság minden szereplője feszült figyelemmel, vegyes várakozással várta a már jó ideje borítékolható hatalomváltást, méghozzá a következők miatt. Egyrészt a modern magyar demokráciatörténetben nem volt még kormány, ami ennyire titkolta volna, mik a pontos tervei általában a közéletben, de azon belül a gazdaságban is: legfeljebb találgatni lehetett, mihez kíván majd kezdeni Orbán Viktor a páratlan felhatalmazással. Másrészt a Fidesz addigra már jól kiismert, határozott, olykor a durvaságoktól sem visszariadó hatalomgyakorlási stílusa nagy lehetőségeket, de egyben nagy kockázatokat is magában rejtett a gazdaság szempontjából: a bátor, erőteljes irányításra már nagy szükség volt, ugyanakkor a mindenféle kritikára süket gazdasági vezetés mindig nagy veszélyeket hordoz, még egy kisebb vállalat esetén is, nemhogy egy egész nemzetgazdaság tekintetében. Ahogy már említettem, a Bajnaitól megörökölt helyzet alapvetően pozitív, de még törékeny volt, nyilvánvalóan további lépéseket, feszes vonalvezetést igényelt volna még az államháztartás stabilizálása. A nemzetközi helyzet már lassú kilábalást mutatott a 2008-as összeomlás után, de rengeteg kockázat terhelte még a világgazdasági környezetet. Tehát akár a belföldi gazdasági helyzetet, akár a nemzetközi gazdasági helyzetet, akár az új kormány vezetési stílusát vizsgáljuk, roppant ellentmondásos állapotokat találunk 2010-ben, és a tetejébe szinte biankó felhatalmazást kapott Orbán, méghozzá kétharmados többséggel. Erre lehet azt mondani, hogy totálisan kiszámíthatatlan helyzet. Lássuk, mit kezdett vele a hatalom, mire jutottunk innen indulva most már közel 12 éves Fidesz vezetés alatt!

I. szakasz 2010-2013
Az azóta kiszivárgó belső információk szerint eredetileg más nemzetgazdasági utat képzeltek el a Fidesz irányítói, de az EU szigorúan ragaszkodott az alacsony államháztartási hiányhoz, így ennek mentén lehetett csak mozgástere az új kormánynak. Az első években a gazdaság kormányrúdját Matolcsy György kezébe helyezte a miniszterelnök. Az ő szereplését finoman szólva sem értékelték túl pozitívan a gazdaság szereplői: villámgyorsan veszett össze jelentős tényezőkkel (meghirdette például az IMF elleni csatáját), hajmeresztő nyilatkozatai állandó témát szolgáltattak a bulvárlapoknak, döntései a legkevésbé sem látszottak higgadt, határozott irányításnak, sokkal inkább hektikus, kiszámíthatatlan rögtönzésnek, amit általában nagyon nem díjaznak a gazdaság szereplői. Nem telt bele egy év, és szinte teljesen elfogyott körülötte a levegő, a bizalomhiány pedig kártékonyan kisugárzott az egész gazdaságra: megroppant a forint, teljesen megtorpant a GDP növekedés, egyre borúsabb értékelések érkeztek a hitelminősítőktől (egészen a bóvli kategóriáig süllyedt az értékelés). 2011. végére odáig romlott a helyzet, hogy szégyenszemre vissza kellett hívni a korábban nagy dérrel-dúrral "kipaterolt" IMF-et. A diadalmenetnek korántsem nevezhető szereplése ellenére a miniszterelnök még jó darabig kitartott bizalmasa mellett, és végül 2013. elején távozott csak gazdasági miniszteri (kvázi pénzügyminiszteri) pozíciójából, de távozását sem titulálhatjuk bukásnak, hiszen jegybankelnökként folytathatta munkáját. 
II. szakasz 2013-2020 
Utódja, Varga Mihály stílusában és tartalmában is jelentős változást hozott, komoly szerepet játszott abban, hogy szépen lassan visszatért a kormány gazdaságpolitikájába vetett bizalom a piac részéről, és az eltelt évek alatt lassan, de biztosan megszilárdult az államháztartás helyzete. Az ország ráállt egy kezdetben csak óvatosan, majd kifejezetten lendületesen bővülő pályára, miközben a külső eladósodás is csökkenésnek indult (legalábbis az éves GDP százalékos arányában, devizában de főleg forintban kifejezett összértékéről sajnos ez nem mondható el). Ha még hozzávesszük, hogy közben az infláció és a munkanélküliségi mutatók is alacsonyak maradtak, kijelenthető, hogy első ránézésre, azaz a legfőbb makrogazdasági mutatók szempontjából Magyarország hosszú éveken át stabilan növekvő gazdaság képét mutatta. Írjuk tehát mindenképpen Orbán Viktor javára, hogy a kezdeti évek botladozása után végül is hozzáértő kezekre bízta a gazdaság irányítását. Bizonyos szereplők, bizonyos ágazatok mindenképpen profitálni tudtak a bővülő nemzetgazdasági forrásokból, de hogy mennyire igazságosan történt a megtermelt többletjövedelmek elosztása, az már egy másik vita tárgya. A nemzetgazdaság bővülésének ténye viszont nem lehet vita tárgya, legalábbis ennek a 7 évnek a vonatkozásában.
III. szakasz 2020-
A boldog békeidők után eljött azonban a vihar, és felfedte a hiányosságokat, hamar megmutatkoztak a szépnek látszó kirakat mögött álló gyengeségek. Először is, visszaütött, hogy hosszú éveken át az indokolt mértéket bőven meghaladóan, felelőtlenül fűtötték a gazdaságot, és nem képeztek kellő fiskális tartalékot a nehezebb időkre. A lockdown miatt elszenvedett visszaesés önmagában is óriási kihívás lett volna, de Orbán rendkívül felelőtlenül két további húzással tetézte a bajt: addig feszítette a húrt Brüsszellel, míg az elzárta a csapokat, amik hosszú ideje táplálták a magyar gazdaság növekedését, és elengedhetetlen segítséget jelentettek volna a válságból való kilábaláshoz is. Ez nem volt elég, hatalmas hitelfelvételbe és abból választási osztogatásba kezdett (a jegybankelnök egyre hangosabb tiltakozása ellenére). Ez így együtt már túl hatalmas, kihordhatatlan teher volt a magyar gazdaságnak. Pillanatok alatt omlott össze minden eredmény, amit felépítettünk a megelőző 6-7 év alatt.

Az alábbi mutatók mind rekordmagasságba szöktek:

  • 80 % fölé emelkedett az adósság,
  • 10 % közelébe a költségvetési hiány,
  • 7 % közelébe az infláció, és
  • 370 forintra gyengült a forint árfolyama.

Az első három adat (adósság, hiány és infláció) a Fidesz által oly sokszor elátkozott legrosszabb gyurcsányi éveket idézi, az utolsó (forint árfolyam) pedig még messze alul is múlja azt. Ott vagyunk újra, ahol a part szakad.

Úgy összegezhetjük tehát, hogy Orbán 12 éves kormányzása idején 7 évig a kívánt irányba haladtak a makrogazdasági folyamatok, a maradék 5 évben viszont kifejezetten katasztrofálisan alakultak a legfontosabb mutatók. És sajnos, ha mögénézünk a makroszámoknak, még siralmasabb kép tárul elénk:

  • Bizalmat romboló, jövőt felélő húzások. Először is, a kezdeti 3-4 évet, amíg közel sem voltak szépek a számok, nem volt könnyű úgy átvészelni államháztartási szempontból, hogy közben ugyanazt a bugyuta sikerpropagandát hirdethesse a kormány, amit azóta is folyamatosan. Számtalan olyan intézkedést felsorolhatnánk abból az időszakból, amik rövid távon ugyan hoztak némi pénzt az állam konyhájára, hosszú távon azonban mérhetetlen károkat okoztak velük a versenyképesség szempontjából. A bankadó és más nagy vállalatokra kivetett különadók jelentős mértékben hozzájárultak a gazdasági bizalom felszámolásához, a befektetési hajlandóság mélypontra jutásához. A legnagyobb tétel pedig a magyar állampolgárok idős korára félretett magánnyugdíjvagyonának eltulajdonítása volt. A 3000 milliárd forintot meghaladó tétel közel 10%-a az akkori éves nemzeti terméknek (vagy másképp mintegy 25 %-a az akkori éves költségvetésnek), szóval óriási segítséget jelentett a költségvetés akkori katasztrofális állapotának eltakarásában, az árát pedig majd 10-20-30 évvel később kell csak megfizetnünk, nekünk mindannyiunknak.
  • Reformok halogatása. A magyar állam nagy alrendszerei, tehát az egészségügy, az oktatás, a rendvédelem, általában az államigazgatás, illetve a nyugdíjrendszer sok tekintetben már 2002-ben is elavultak voltak, sürgős reformokra szorultak volna. Az írás első felében már körbejártuk kicsit, hogy 2010-ig miért nem történt szinte semmilyen érdemi előrelépés ezekben az ügyekben, leginkább ugye hiányzott hozzá a politikai erő. 2010-re a problémák még égetőbbé váltak, ráadásul lassan 12 éve teljhatalommal kormányoz a Fidesz, minden szükségszerűség és lehetőség arra mutatott volna, hogy végre áttörés következzen be ezeken a frontokon. Ennek ellenére a mai napig semmi nem történt, de még csak meg sem próbált semmilyen értelmezhető reformot akár elkezdeni az Orbán-kormány. Az egyetlen kivétel az oktatás, amihez érdemben hozzányúltak, de bár ne tették volna: öncélú politikai erőfitogtatásként, sok esetben agresszív rombolásként értékelhető lépéseik csak rosszabb helyzetbe hozták azt az ágazatot, aminek a legnagyobb jelentősége volna a nemzet hosszú távú kilátásait illetően.
  • Tovább nyíló társadalmi olló. Harmadik kritikai pontnak a társadalom végletes kettészakítását látom: az egykulcsos jövedelemadótól kezdve, a társasági adó csökkentésén és az áfakulcs emelésén keresztül, egészen a végtörlesztésig (a sort a végtelenségig lehetne folytatni) az Orbán-kormány szinte valamennyi intézkedése a társadalom felső osztályait hozta még jobb, a legnehezebb sorsú tömegeit pedig még rosszabb helyzetbe. Persze felvethető, milyen alapon kérjük számon a szegényekkel szembeni szolidaritást egy jobboldali kormányon, és a kérdés még akkor is jogos némileg, ha egyébként hosszú ideje baloldali populista retorikával (elsősorban a rezsicsökkentéssel) operál a Fidesz. Tisztán gazdaságfilozófiai szemmel vizsgálva a dolgokat is muszáj azonban látni, hogy a társadalom kettészakadása olyan súlyos szintre jutott Magyarországon, ami már komoly fékező erőt jelent a gazdaság egésze szempontjából. Például óvatos becslések szerint is családok százezrei vergődnek még mindig a devizahitel csapdájában, amíg nem kapnak érdemi segítséget a kilábaláshoz, vásárlóerejük súlyos beszűkülése visszahúzza a teljes belső fogyasztást (arról nem is beszélve, a devizahitelek forintosításával elhárult ugyan a további árfolyamkockázat, helyette viszont a kamatkockázatot szép csendben ismét a lakosságra terhelték, ez a bomba még csak a jövőben fog valamikor robbanni).
  • Egyoldalú gazdaságfilozófia. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a kormány végtelenül egysíkú gazdaságpolitikát erőltet, és ráadásul az az egy láb is igencsak korszerűtlen. A modell lényege a nagyobb nyugati ipari vállalatok (elsősorban a német autóipar) alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelőüzemeinek priorizálása. Már rövid távon is óriási kihívások, kockázatok előtt áll ez a modell: a következő 5-10 évben prognosztizálható technológiai fejlődés éppen az autóipart fogja a legnehezebb helyzetbe hozni. A kereslet beomlása (esetleg súlyosbítva egy világgazdasági válsággal) teljesen maga alá temetheti a húzóágazatot, és nem lesz majd helyette semmi, amire támaszkodhatnánk, nem látunk semmilyen kormányzati vagy oktatási projektet, ami legalább előkészítési fázisban tartana, és ahol tömegek találhatnák majd meg a számításukat a bedolgozó ipar összeomlása után.
  • A gondoskodó állam mítoszának újraépítése. A Kádár-rendszer után joggal lelkesedett az egész ország, hogy meghaladhatjuk végre a fölöttünk atyáskodó állampárt ideáját, és helyette felépíthetünk egy jobb országot, ami az öntudatos, szabad akarattal bíró, sorsukért felelősséget vállaló polgárok munkáján és együttműködésén alapszik. Törékeny volt még az ebbe vetett hit, a mindenkori kormányoknak évtizedekig kellett volna még ápolni a polgári Magyarország eszméjét, mire felnőtt volna egy generáció, ami számára az már magától értetődő lett volna. Ki gondolta volna, hogy éppen az egykori legelszántabb antikommunista harcos, és éppen az egykori legelszántabb polgári erő, Orbán Viktor és a Fidesz fogja évtizedekre visszavetni ezt a folyamatot, és újra a társadalom széles rétegeiben megszilárdítani a gondoskodó állam kommunista ideológiáját? Kétségbeejtő látni milliós tömegek hálálkodását az adományokat osztogató jóságos atya felé, akik nem veszik észre az illúziót, miszerint Orbán Viktor nem a saját pénzét osztogatja, hanem a mindannyiunktól korábban összegyűjtött pénzt, vagy ami még ennél is rosszabb, a mindannyiunk által később visszafizetendő hitelpénzt. Ami pedig végképp szívszorítóvá teszi az ócska népszerűségvásárlás mechanizmusát, az nem más, mint látni, mennyi pénzért képesek tömegek hasraesni a jóságos vezető előtt. Nyugati szomszédainknál 1400 euro-s átlagnyugdíjat "visz a postás", de nem csak akkor, amikor a kancellár éppen kegyes kedvében van, hanem kiszámítható módon minden hónapban. Ehhez képest nálunk négyévente kegyként osztogatott 30 euro-s tételekkel már el lehet kápráztatni komoly tömegek igényeit.
  • Történelmi esélyünk elmulasztása a felzárkózásra. Végezetül muszáj azt is tisztán látnunk, hogy a 2020-ig látott szép makroszámok mögött nem kizárólag Varga Mihály kiváló munkája áll. A világgazdaság kitartó konjunktúrája és a nemzetközi piacok pénzbősége, kiegészülve a Brüsszelből érkező gigantikus fejlesztési támogatásokkal óriási hátszelet fújtak a magyar gazdaság vitorlájába. Valójában ezt kihasználva sokkal előrébb is tarthatnánk, a lendületes növekedés ellenére a hasonló sorsú nemzetek (Lengyelország, Szlovákia, de még Románia is) még dinamikusabb fejlődést tudtak produkálni az előző években, régiós versenytársaink sok mutató tekintetében felzárkóztak hozzánk és részben el is húztak mellettünk. Továbbá muszáj jeleznünk a nyugtalanító korrupció miatti aggályunkat is: ha a brüsszeli forrásokat jellemzően sokszorosan túlárazva használjuk fel (egy egyszerűsített példát említve Mészáros Lőrinc 2 vagy 3 millárd forintért épít meg egy piaci körülmények között 1 millárdba kerülő utat), akkor persze papíron a 2-3-szoros összeg szépen hízlalja a GDP-t, valójában azonban a rendelkezésünkre álló források súlyos pazarlásáról van csak szó. Főleg amennyiben megtérülő, a versenyképességet növelő beruházások helyett fölösleges látványkiadásokra költjük az EU-tól kapott, vagy hitelből szerzett, és később kamatostul visszafizetendő pénzt.

 

Orbán 12 évének összefoglaló értékelése

Az első 3 év után a makroszámok szintjén pozitív fordulatot vett a nemzetgazdaság, és hosszú évekig dinamikusan bővülő pályán mozgott. A válság azonban hamar egy gödör mélyébe taszította, Orbán pedig a helyzettel való őszinte szembenézés helyett a jövő felelőtlen felélésével próbálja meg továbbra is fenntartani a hívei számára felépített alternatív valóság illúzióját, még tovább súlyosbítva ezzel az amúgy is drámai helyzetet. Megállapíthatjuk továbbá, hogy a történelmileg is kivételes kegyelmi állapotot jelentő éveket (kedvező nemzetközi környezet, bőkezű brüsszeli támogatások, erős felhatalmazással kormányzó kabinet) eltékozoltuk, nem használtuk fel a kivételes lehetőséget arra, hogy felzárkóztassuk a társadalom leszakadt rétegeit, sem arra hogy rendbe tegyük az évtizedes lemaradásban tengődő nagy ellátórendszereinket, sem arra hogy korszerű oktatással vagy alternatív gazdaságfejlesztési koncepciókkal felkészüljünk a nemzeti húzóágazat bizton prognosztizálható válságára. Mindent mérlegre téve Orbán 12 éves gazdasági teljesítményét a magam részéről ugyanúgy kettesre értékelem, mint a szocialisták 8 éves teljesítményét: a kötelező minimumot ugyanúgy hozta, de ugyanúgy kihasználatlanul hagyta a kínálkozó lehetőségeket Magyarország érdemi felzárkóztatására. Ami abból a szempontból mindenképpen csalódás, hogy Orbánnak hosszabb ideje és összehasonlíthatatlanul erősebb felhatalmazása lett volna sokkal komolyabb eredmények elérésére, mint elődjeinek.

Akkor mégis, melyik oldalra bízzuk a gazdaságot 2022 után?

Bár ha a két időszak nyers gazdasági teljesítményét vizsgálom, nem látok jelentős különbséget (egyformán siralmasnak találom mindkettőt), mégsem szeretném döntetlennel lezárni ezt a fontos fejezetet. Hanem a Mérleg Nyelve szerepét betöltve szeretnék mégis útmutatást adni mindazoknak, akik most gazdasági szempontból fontolgatják, hova húzzák jövő áprilisban a voksukat: a Fideszre vagy az ellenzékre? Az én választásom egyértelműen az ellenzéké, méghozzá három pont miatt is:

  • A két időszak legfőbb vezetőjét, Gyurcsányt és Orbánt összehasonlítva az előzőnek a magam részéről egy fokkal könnyebben adok felmentést az elvesztegetett évekért. Méghozzá azért, mert legalább a szándék megvolt benne, a kellő politikai hátország és a kellő felhatalmazás hiányzott azonban, ezért vált tehetetlenné és ezért siklottak félre a reformszándékai. Orbánnak ehhez képest minden politikai ereje és felhatalmazása meglett volna a pozitív változtatások elindításához. Belőle valóban a szándék és a bátorság hiányzott csak mindehhez: mindig is előbbre sorolta a rövid távú népszerűségi szempontokat, mintsem hogy az ország hosszú távú érdekében felvállaljon érdeksérelemmel és népszerűtlenséggel járó megoldásokat.
  • Amikor kritikussá vált a helyzet, Gyurcsány hajlandó volt feladni politikai ambícióit és átadni a helyét másnak, hogy az ország elkerülje a lehető legrosszabb forgatókönyvet. Orbán erre a legkisebb hajlandóságot sem mutatja, pedig a számok lassan ugyanolyan kétségbeejtőek, mint a 2008-as válság legsötétebb hónapjaiban. Ellenkezőleg, tovább erőlteti a kisstílű politikai játszmáit, a jövő felélése árán próbálja fenntartani a "dübörgő gazdaság" dajkameséjét. Igen, ez pont olyan, mintha 2009-ben Gyurcsány a lemondása helyett gigahitel felvételébe kezdett volna (méghozzá az IMF-nél magasabb kamatokért), aztán a 13. havi nyugdíj elvétele helyett bevezette volna a 14. havit is, majd a 2010-es kampányban azzal plakátolta volna tele az országot, hogy "jobban élünk mint 4 éve". Óriási baj lehet még ebből, ha ez így megy tovább. Áprilisig sakkmattot kaphat a költségvetés, és egy romhalmazzal kell szembenéznie a következő miniszterelnöknek, akár Márki-Zay Péternek, akár Orbán Viktornak hívják azt.
  • Az utolsó szempont pedig, ami miatt személy szerint én jobban bízok most az ellenzékben, az az, hogy ez már nem ugyanaz a csapat, ami 2010. előtt kormányzott. Részben persze igen, de a 6 együttműködő párt közül 4 teljesen új, és a DK valamint az MSZP is jelentős személyi megújuláson ment át azóta. Ráadásul egy civil, mind a 6 párttól független vezetővel vágnak neki a kampánynak és majd a kormányzásnak. Bár sokáig tartott, úgy tűnik, mára megtanulták az összetartás leckéjét, jelenleg példás egységgel dolgoznak a közös programon, amit aztán remélhetően jó szívvel tudnak majd valamennyien képviselni a választás előtt, valamint utána is.

 


Ezt a cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 1.706
Az összes cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 47.468