Mérleg Nyelve
2022. január 31. hétfő    19:00
Jogállamiság
Az önkényuralom kiépítése vagy oktalan hangulatkeltés folyik 2010 óta?
Ezt a cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 1.166
Az összes cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 47.470


Jogállam és demokrácia: egy újabb kérdéskör, ahol érdemes tisztázni a pontos helyzetet, hiszen az ellenzéki és kormánypárti értelmezések élesen szembenállnak egymással. Az ellenzék hosszú évek óta meglehetősen hangosan kongatja a harangot: minimum a demokratikus intézmények kiüresítéséről, leépítéséről, olykor egyenesen diktatúráról beszél. A kormánypárt és a hozzá tartozó sajtó mindezt minden alkalommal oktalan hisztinek, ballibsi hangulatkeltésnek, politikai haszonszerzés érdekében végzett jajveszékelésnek minősíti, és különböző érvekkel mentegeti a kormány kritizált lépéseit. Lássunk akkor egy politikailag elfogulatlan elemzést erről az egyébként kiemelkedően fontos témáról!

Mivel kritizálható az ellenzék?

Kezdjük először az ellenzéki oldal kritikájával, ezt gyorsabban el tudjuk intézni. A jogállamiság és a demokrácia hazai állapotát firtató felvetéseikben gyakran van igazság, a megfogalmazott kritikáik élét azonban jelentősen tompítja több körülmény is. Egyrészt, 2010 előtt is megfigyelhetők voltak már nyugtalanító körülmények, az akkori negatív színben feltűnt (vagy feltüntetett) szereplők háttérbe szorítása csak részben történt meg, a mai napig ürügyet szolgáltatva a Fidesznek a visszamutogatásra. Másrészt sokáig szervezetlenül és ügyetlenül kommunikálta a jogállami kritikáját az ellenzék. A szervezetlenség nagyrészt abból adódott, hogy sokáig nagyon széthúzó, töredezett volt ez a térfél, az egyes pártok igyekeztek megkülönböztetni magukat a többitől. Szinte bármilyen kérdésben képtelenek voltak egységesen kommunikálni, és ezzel egyértelmű üzeneteket küldeni a társadalom felé. Ha az egyik párt hevesen kritizálni kezdte a Fidesz valamelyik intézkedését, a többi csak azért sem csatlakozott hozzá, vagy egyenesen ellenvéleményt igyekezett megfogalmazni, és így a kormány hosszú éveken át szinte zavartalanul végezhette a jogállami intézményeket lebontó munkáját, mert soha nem találkozott egységes, átütő ellenállással. A fordulópont megítélésem szerint a 2018 végi rabszolgatörvény elfogadása volt, ami egységbe kovácsolta az ellenzéket. Az ügyetlenséget pedig abban látom, hogy gyakran eltúlozva támadtak kisebb súlyú intézkedéseket, így aztán nem maradt elég jelző, figyelem, felháborodás az igazán súlyos lépésekre. Az ügyetlen, kevésbé helytálló érvekkel pedig újabb és újabb muníciót adtak a kormányoldal kezébe, hogy hitelteleníthesse velük az egész jogállamisági kritikájukat.

Mivel kritizálható a kormány?

És most nézzük, mi történt a jogállamisággal Magyarországon, amióta a Fidesz van a porondon! A demokrácia és a jogállamiság, bár elvont fogalomnak tűnnek, valójában nem olyan bonyolult dolgokról van szó. A demokrácia azt jelenti, hogy valamennyi politikai erő egyforma lehetőséget kap, hogy a választók számára előadhassa jövőre vonatkozó elképzeléseit, programját, a többi politikai erőre vonatkozó kritikáját, a választáson pedig azon erők jutnak hatalomhoz, akik mindezek alapján elnyerik a választók többségének bizalmát. Tény, hogy még vannak Magyarországon választások, és az is tény, hogy vannak még fórumok, ahol az ellenzéki politikusok kifejthetik a véleményüket. De hogy a különböző politikai erők, azaz a kormányoldal és az ellenzéki oldal egyenlő esélyeket kapnak-e a választók tájékoztatására? Nézzük! Azt látjuk, hogy az egyik oldal bődületesen sok közpénzből közvetlenül közmédia formájában fenntart vagy közvetve fizetett hirdetések formájában támogat egy olyan óriási médiabirodalmat, ami darabszámra lényegében lefedi a magyar nyilvánosság túlnyomó részét. Ez még önmagában nem lenne tragédia és a jogállam elleni támadás, ha a sajtó ezen államilag fenntartott része a demokrácia játékszabályai szerint működne, azaz egyenlő megszólalási lehetőséget biztosítana az oldalak számára. Csak nem ezt látjuk. Azt látjuk, hogy a sajtó ezen része az egyik oldal számára korlátlan és kritikátlan megjelenési lehetőséget biztosít, a másik oldalnak viszont kizárólag lejárató kritika jut, és szökőévente egyszer kapnak lehetőséget, hogy legalább reagáljanak az őket ért, jogos vagy jogtalan támadásokra. Így az egyik oldalt soha nem éri kritika, a kormánysajtó messze elkerüli a számukra kényes kérdéseket, a másik oldalt viszont nyugodtan lehet támadni akár jogtalan, alattomos módon is, nem kapnak rá lehetőséget, hogy kiálljanak az igazukért. És akkor még olyan finomságokról, hogy igazgatónak nevezzük ki a hírhamisítót, a függetlennek hazudott szakértő szájába adjuk a mondanivalót, még nem is beszéltünk. A politikai események ilyen egyoldalú tálalása minden, csak nem a választópolgárok kiegyensúlyozott, a demokráciában elvárható tájékoztatása (az elviselhetetlen magyar sajtóviszonyokkal egy másik írásban már részletesebben foglalkoztam: Propagandasajtó Abszurdisztánban). De nemcsak ezen a ponton sérül súlyosan a magyar jogállam. Egy demokráciában minden politikai erőnek magától értetődő kötelessége lenne előre, azaz még a választások előtt tájékoztatni a választókat politikai szándékairól, tervezett intézkedéseiről, hogy a választók ezek ismeretében hozhassák meg felelős döntésüket. Minden politikus felelőssége lenne ez a tájékoztatás, de különösen azé, aki teljhatalomra készül. Ehhez képest mit mondhatunk el Orbán Viktorról? Tény, hogy 2006 óta egyszerűen nem hajlandó érdemi párbeszédre senkivel, aki nem az ő feltétlen híve. Azaz: soha nem áll ki vitára ellenzéki politikussal, soha nem áll rendelkezésre a kritikus sajtónak, ha nagy ritkán mégis eljut hozzá egy-egy kellemetlen kérdés, akkor kizárólag semmitmondó válaszokkal üti el őket, emlékezhetünk még a "Boldog Karácsonyt" vagy a "Gazdasági ügyekkel nem foglalkozik a kormány" típusú szégyenletes "érveléseire". És persze nem egyedül a miniszterelnök viselkedik így, gyakorlatilag a teljes kormánypárt követi a főnök útmutatását. Ezzel a gyakorlattal nemcsak az ellenzéki politikusokat és a kritikus sajtót zárják el a hiteles tájékoztatás elől, hanem az ország azon felét is, aki nem az ő feltétlen hívük. Aztán még ők vannak megsértődve legjobban, amikor a sajtó mégis beszámol a megkérdőjelezhető döntéseikről, korrupciógyanús ügyeikről.

Mi történt a demokratikus intézményekkel?

De persze messze nem csak az újságírók és a választópolgárok hiteles tájékoztatásával adós a Fidesz, a demokratikus intézmények ellen történő támadásuknak ez csak egy kicsi, bár jellemző szelete.

  • Még címszavakban is sokáig tartana felsorolni, hogyan távolították el a független, hiteles szakembereket kulcspozíciókból, és rakták helyükre a saját megbízható pártkádereiket.
  • Vég nélkül írhatnánk, kétharmados felhatalmazásukkal visszaélve hány alkalommal támadtak meg független intézményeket, civil szervezeteket, nekik nem tetsző, vagy éppen kiszolgáltatott társadalmi csoportokat.
  • Saját bábjaikat ültették az igazságszolgáltatás kulcspozícióiba, vagy éppen a köztársasági elnöki székbe.
  • A teljes magyar lakosság háta mögött kötöttek óriási súlyú, az ország gazdaságát akár évtizedekre meghatározó megállapodásokat, gondoljunk csak az oroszokkal titokban letárgyalt Paks szerződésre, hogy csak egyet említsünk.
  • Közérdekű adatokat titkolnak el éveken keresztül, ordítóan korrupciógyanús ügyeket feltárni hivatott vizsgálatokat állítanak le, folyamatosan korlátozzák minden rajtuk kívül álló szereplő jogkörét.
  • Súlytalan bábintézménnyé silányítják az alkotmánybíróságot, kényük-kedvük szerint farigcsálják az alaptörvényt, a teljes magyar nyilvánosság, sőt a teljes nemzetközi közvélemény tiltakozása ellenére erőszakolnak át súlyos döntéseket, egyoldalúan írnak át olyan, normális esetben teljes konszenzust igénylő jogintézményeket, mint például a választási törvény.
  • Amikor erőre kap az ellenzék (magyarul a társadalom egyre szélesebb rétegei fordulnak el tőlük), arra nekik az a válaszuk, hogy megnyirbálják az ellenzéki képviselők jogait, korlátozzák hogy kifejezhessék tiltakozásukat a parlamentben, vagy hogy betehessék a lábukat közintézményekbe.

Sajnos nagyon-nagyon hosszan sorolhatnánk még, mi minden történt 2010 óta a jogállami intézmények módszeres lebontásával összefüggésben. Egyet azért külön kiemelnénk, méghozzá a választások tisztaságának kérdését. Hiszen joggal érvelhet azzal a Fidesz, miszerint ha mindez nem tetszik az ország többségének, akkor ott a lehetőség négy évente leváltani őket. Igen ám, de akkor viszont a választásoknak messzemenően szabadnak és tisztának kellene lennie, nem szabadna a legkisebb kétségnek sem maradnia senkiben egy-egy választás után, hogy valóban "megfelelő módon", azaz a leadott szavazatok pontos összesítésével alakult ki a végeredmény. Kétszer rendeztek a Fidesz felügyeletével parlamenti választást, mióta 2010-ben hatalomra jutottak, tehát már ők feleltek a választás lebonyolításáért: 2014-ben és 2018-ban. Véletlenül pont mind a kétszer darabra annyi mandátumot nyert a kormánypárt, amennyire szüksége volt a kétharmad megtartásához. Lehet persze, hogy ez csak véletlen. Lehet, hogy véletlen volt a 2018-as választás körüli mindenféle gyanús mozzanat, kezdve az eredmények nyilvánosságra hozatalának visszatartásától, a szerverek leállásán és gyanús viselkedésén át, egészen a logfájlok ki nem adásáig vagy a jegyzőkönyvek 3-4 napig tartó visszatartásáig, és még hosszan sorolhatnánk. Tény, hogy mindezek az események rengeteg választópolgárban keltették fel a gyanút, hogy itt bizony a szavazatokkal való manipulálás, ha nem egyenesen a választás elcsalása történt. Ha valóban minden rendben történt, a Fidesznek lett volna leginkább érdeke, hogy minden részletre kiterjedő vizsgálatok tisztázzák az említett körülményeket, hogy minél előbb elérhetők legyenek a logfájlok, a szavazóköri jegyzőkönyvek, stb. Ezen vizsgálatok megtagadásával, a lehetséges bizonyítékok feltárásának elmaradásával joggal maradtak kétségek nagyon sok emberben a 2018-as választások tisztaságát illetően.

A narancsos csapat szárnyalása a focibajnokságban (avagy Magyarország olyan jogállam, ahol a jogot már csak egyvalaki írhatja)

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a Fidesz számtalan, 2010 óta látott intézkedése és hatalomgyakorlási módszere következetesen egy irányba mutat, méghozzá a jogállami, demokratikus intézmények gyengítésének, módszeres leépítésének irányába. Persze sokan a kormányoldal részéről (ha néhanapján szembesítik őket ezzel a ténnyel) elintézik az egészet egy vállrándítással, bagatellizáló megjegyzéssel (egy jellemző érvelés Kövér László részéről: "a fékek és ellensúlyok rendszere úgy hülyeség, ahogy van"). A kedvükért most megpróbálom egy, a kormány ízléséhez, nyelvezetéhez közel álló példával szemléltetni, miért is nem "idealista ballibsi széplelkek szívügyének" kellene csak lennie a jogállam kérdésének. Képzeljünk el egy futballbajnokságot, ahol évről évre előre lefektetett szabályok szerint mérkőznek meg az ország legjobb csapatai, hogy aztán a végén megszülessen a végeredmény, a bajnokot pedig a saját szurkolói részéről óriási ünneplés, de az ellene szurkolók részéről is legalábbis a legjobbnak kijáró tisztelet, elismerés illesse. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a mindenkire egyformán vonatkozó szabályrendszer, hogy ne lehessen elcsalni a mérkőzéseket, a bajnokságot. Na most, képzeljük el, hogy a szabályrendszer fölött rendelkező, független testületbe az egyik évben kizárólag az egyik, mondjuk a narancsszínű mezes csapat képviselőit választják. Akik aztán neki is látnak nagy buzgalommal a szabályok átírásának, a többi csapat pedig csak dühösen és tehetetlenül figyeli a történéseket, tiltakozásuknak az égvilágon semmi foganatja. Az egyre nagyobb tiltakozás ellenére a narancsos vezetők nemhogy visszafognák magukat, inkább vérszemet kapnak, és egyre durvább módon változtatnak a szabályokon, hogy a pálya egyre inkább feléjük lejtsen. Nem telik bele néhány év, és azon kapjuk magunkat, hogy a narancsszínű csapat minden meccset 12 játékossal kezdhet, míg az ellenfelek csak 10-el, kizárólag a narancs csapat választhat bírót, és rendre olyan játékvezető dirigálja a meccseket, aki már az első 10 percben kiállítja az ellenfél két kulcsjátékosát, akkor is, ha azok csak csúnyán néznek. A narancsos focisták durvábbnál durvább, alattomos becsúszásait rendre nem veszi észre a spori, valahogy mindig félrenéz, de hiába pfújol, tüntet egyre hangosabban a közönség, csak tovább folytatódik a gyalázatos és következmények nélküli ámokfutás. A közönség rengeteg demonstráción követeli a külföldi játékvezetők hívását legalább a legfontosabb mérkőzésekre, a testület azonban ettől mereven elzárkózik, a magyar autonóm szabályokba történő durva beavatkozási kísérletnek minősítve a felvetést. Mindezek ellenére az ellenfelek egyre csak erősödnek, és a narancsos csapat egyre csak gyengül. Végül be kell vezetni egy új szabályt, hogy az ellenfeleknek egy 10 kg-os zsákkal a hátukon kell futballozniuk. Aztán azt, hogy tilos edzeniük. Aztán azt, hogy a kilencven perc során csak kétszer rúghatnak a labdába. És így tovább, és így tovább, így megy ez már idestova 12 éve... Drága Fidesz hívők, most, hogy a vezéretek nyelvén magyaráztam el a dolgot, még mindig nem értitek, mi a baj ezzel az egésszel? Tényleg nem értitek, miért nem éljenzi mindenki kitörő lelkesedéssel csapatotok újabb és újabb győzelmeit? Akkor is ugyanígy rendben lévőnek találnátok mindent, ha a narancs helyett például a piros mezes csapat sajátította volna ki magának a bajnokságot és annak szabályrendszerét? Ha esetleg nehezen érthető volt a hasonlat, segítek: a futballbajnokság a demokratikus verseny, a szabályrendszer a jogállam, a narancsos csapat a Fidesz, a játékvezető az ügyészség, a nem létező külföldi játékvezető pedig az európai ügyészség lenne...

Mivel mentegethető a Fidesz ámokfutása?

Most, hogy jelképesen a földbe döngöltem a kormánypártot, megpróbálok némi megértést is tanúsítani az irányukba. Megmondóembereiket, politikusaikat hallgatva azt látom ugyanis, hogy pontosan tisztában vannak mindazzal, amit leírtam, tehát a jogállamiságot leépítő gyakorlatot ők is látják, nem is tagadják, sokkal inkább mentegetik különféle érvekkel. Megpróbálom most megvizsgálni ezeket, kiemelve a két legfontosabb illetve leginkább hangoztatott érvet, mennyire helytállóak. 

  • Az első az szokott lenni, hogy jó-jó, de ha az embereknek nem tetszene ez a durva (az ő olvasatukban erőskezű) hatalomgyakorlás, akkor leszavaznák őket, hiszen nem csak az ő általuk irányított sajtó létezik, hanem mellette párhuzamosan létezik a független sajtó is, tehát ki-ki tetszése szerint tájékozódhat. Az érvelés második felével csak részben értünk egyet, az elsőben viszont igazat kell adni a kormánypártnak. Kétségkívül létezik még független sajtó, néhány független újság, tévé és az internetes oldalak, ugyanakkor az is igaz, hogy van egy meglehetősen széles társadalmi réteg (jellemzően kistelepülésen élő, idős, kevésbé tájékozott emberek), akikhez szinte kizárólag a kormánysajtó jut el. Milliós, ráadásul a legkönnyebben befolyásolható rétegről van szó, az ő egyoldalú tájékoztatásuk brutális versenyelőnyt jelent a kormánypártoknak mindenféle választáson. De! A Fidesznek igaza van, hogy végső soron a társadalom hatalmazta fel őket már az első kétharmadra is, és akármilyen torz választási szabályokon keresztül, de a második és harmadik kétharmadra is. Ezen a ponton tehát némileg fel kell mentenünk a Fideszt a jogállam leépítésének felelőssége alól, és a felelősséget részben át kell terhelnünk arra a még mindig széles társadalmi rétegre (értsd: máig kitartó Fidesz-szavazókra), akik tapsolva, de legalábbis kritika nélkül szemlélik a demokratikus szabályrendszer módszeres leépítését. 
  • A másik érv az szokott lenni, hogy mennyi méltánytalan támadást, igazságtalan bánásmódot kapott az ellenzéki Fidesz is korábban, amíg még a másik oldal volt hatalmon. Tehát ők most csak válaszolnak, amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten, vagy ha úgy tetszik kölcsönkenyér visszajár alapon. Abba a vitába fölösleges volna belemenni, vajon ez tényleg így volt-e (mármint hogy a baloldal valóban elnyomta-e a jobboldalt 2010 előtt), vagy csak így érezték, mert nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ők ezt sérelmezik, tehát nehezen élték meg az akkori kormányzó erő vélt vagy valós túlkapásait, méghozzá olyan érzelmi erővel sérelmezik, hogy máig mély fájdalommal emlegetik. Márpedig ha ilyen erővel szembesültek egy gyakorlattal, ami fájdalmat okozott a fél országnak, abból nem szabadott volna azt a következtetést levonni, hogy akkor mi is ugyanezt csináljuk, fájdalmat okozunk a fél országnak, csak még brutálisabb erővel. Ezt az érvrendszert, a korábbi sérelmek emlegetését tehát egyáltalán nem tudom elfogadni, mindazok, akik erre hivatkozva mentegetik a Fidesz jogállami dúlását, tökéletes érzéketlenséget mutatnak az ellenzék mai kétségbeesett elkeseredésére. Ez viszont azt jelenti, hogy valójában nem élték át igazán, őszintén az agresszív, igazságtalan túlerő elleni elkeseredést 2010 előtt, csupán hideg politikai számításból adják elő, játsszák el ezt a felháborodást.

 

Mitől fél valójában Orbán Viktor?

Végezetül, nehogy az maradjon az utolsó benyomás, hogy mentegetni, relativizálni próbálom a jogállam elleni támadást, szeretném egyértelművé tenni az álláspontomat, és hogy a Fidesz hívek is megértsék, visszakanyarodnék a narancsszínű csapat által uralt focibajnokság hasonlatához. Ünneplitek a csapatotok, mert sorra nyeri a mérkőzéseket, bajnokságokat? Ünneplitek a vezéretek, mert szembe mer szállni mindenki mással, újra és újra bátran átírja a szabályokat a maga javára? Vegyétek már észre magatokat! Azért kell átírni újra és újra a szabályokat, mert egyre gyengébb és simlisebb a csapatotok. Azért kell újabb és újabb nehezítéseket hozni az ellenfeleknek, mert a csapatotok, élén a csapatkapitánnyal, már egyre lassabb, nem tudja felvenni a versenyt a fiatalabb, gyorsabb ellenfelekkel. Azért nem szabad ideengedni a külföldi bírót, mert akkor lefújná a szabálytalanságokat, és az egész narancs csapat azonnal piros lapos kiállítást, de inkább örökös eltiltást kapna. Azért tüntet a közönség, mert elviselhetetlen az az igazságtalanság, amit látunk a focipályán. És (immár kilépve a hasonlatból) azért kritizálnak bennetek egyre többen, mert itt nem egy érdektelen focibajnokságról van szó, hanem mindannyiunk közös jövőjéről és otthonáról, Magyarországról. Elhisszük, hogy nehéz lehet szembenézni mindezzel, de a saját érdeketekben és az ország érdekében legalább elkezdhetnétek gondolkodni, mihez adjátok újra és újra a felhatalmazásotok. Ha tényleg Orbán Viktor és a Fidesz a legjobb, akkor miért is nem lehet tiszta, fair körülmények között megméretnie magát? Ha tényleg ő a legjobb, tiszta körülmények között is nyerni fog. A vezéretek valójában nem egy bátor hős, hanem egy elhasználódott, gyáva figura, aki jobban fél a fair, korrekt játékszabályoktól, mint a tűztől. Ezért nem mer szót adni az ellenzéknek például a közmédiában. Ezért nem mer szóba állni kritikus újságíróval. Ezért nem mer kiállni nyílt vitára a kihívóival. Ezért nem mer független szakértőket hagyni fontos pozíciókban. Ezért kell folyamatosan megvonni a jogköröket mindenkitől, aki kellemetlenséget jelenthet neki. Ezért kell eltaposni mindenkit, aki nem hajlandó önfeledten őt ünnepelni. Őt, ezt a gyáva alakot.


Ezt a cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 1.166
Az összes cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 47.470