Igyekszem ebben a témában is korrekt és méltányos lenni, ugyanazzal a szigorral mérni Orbán teljesítményét, mint az előző kormányokét. Tény, hogy 2010-ben megörökölt egy eleve ezer problémával küzdő területet, amiről alapvetően nem ő tehetett (részben azért igen: 1998-2002 között már ő irányított, az utána következő 8 évben meg eredményesen gáncsolta a szocialisták törekvéseit). Viszont az is tény, meglett volna hozzá a kellő felhatalmazása és politikai ereje, hogy szembenézzen ezzel a hatalmas kihívással. És 12 év elteltével a kellő ideje is, hogy érdemben kezdjen vele valamit.

Az egészségügy egy végtelenül bonyolult és szerteágazó terület: ezernyi ága-boga szinte áttekinthetetlenné teszi. Így nagyon könnyű dolga van mindazoknak, akik politikai motiváltságtól vezérelve a valóságosnál lényegesen jobb, avagy lényegesen rosszabb színben akarják feltüntetni az állapotát: a tengernyi adatból bőven lehet úgy szemezgetni, hogy szelektív módon csak a pozitív eredményeket vagy csak a halmozódó problémákat emeljük ki. A kormánymédia joggal hivatkozhat kórházi fejlesztésekre, orvosbérek emelésére, egyéb pozitív adatokra. Ugyanakkor a gondok is vég nélkül sorolhatók: a lakosság egyre drámaibb problémaérzékelése, várólisták, orvoselvándorlás, kórházi fertőzések, stb.

Túl hatalmas a terület, én meg nem vagyok a szakértője, így nem vállalkozhatok átfogó értékelésre és igazságtételre. Helyette inkább csak egy nagyon durva összefoglalót adnék az elmúlt 12 évről: politikai értelemben hogyan viszonyult Orbán az egészségügy kérdéséhez?

Amennyire meg tudom ítélni, Orbán már a kormányzása legelején (alighanem már 2010 előtt) eldöntötte, milyen utat választ. Felmérte, hogy az egészségügy rendbetétele (vagy hogy ne használjunk ilyen végletes kifejezést, a megreformálása) túl nagy feladat, túl kemény dió volna. Tengernyi a probléma, nagyon hosszú ideje megszilárdult érdekeltségi rendszerrel kellene szembemenni, bizalmi pártkatonák helyett profi szakemberek kezébe kellene adni az irányítást, és még így is kétséges az eredmény. Röviden: politikai értelemben túl kockázatos. Természetesen ezt így ebben a formában nem lehetett nagydobra verni. De reálpolitikusként igazodni kellett hozzá: be kellett rendezkedni egy olyan kormányzásra, ahol az egészségügy problémáival érdemben nem kezdenek semmit, érintetlenül hagyják az elavult (de rutinból valahogy még ketyegő) struktúrákat. Egyetlen politikai cél így csak az maradhatott, hogy a lehető legkevesebb balhé, a lehető legkevesebb negatív hír lásson napvilágot a területről, és a lehető legkevesebb költségvetési pénzből tudják mindezt abszolválni.

Mindezt alátámasztandó, néhány jellemző motívum az egészségügy 2010-2022 közötti történetéből:

• A felelős döntéshozó hiánya. Korábban mindig önálló minisztérium, és annak élén önálló miniszter felelt a területért, ehhez képest Orbán a komplett egészségügyet (együtt néhány hasonlóan problémás területtel) bepakolta egyetlen csúcsminisztérium alá (Emberi Erőforrások Minisztériuma névre keresztelték a gyereket). Ettől persze akár még lehetne hatékony az irányítás, például államtitkári szinten, kompetens vezetőkkel. Csak a gyakorlatban nem ezt látjuk. Sokkal inkább azt, hogy szakmai értelemben senki nem viszi érdemben a területet, a csúcsminisztérium élére kijelölt vezetők (sorrendben Réthelyi Miklós, Balog Zoltán, Kásler Miklós) pedig csupán díszminiszterek, akiknek a feladata az alájuk rendelt területekre irányuló jogos figyelem kommunikációs leszerelése, amolyan politikai villámhárító szerepkörben. Utóbbi, azaz Kásler mondjuk még erre is látványosan alkalmatlannak bizonyult.
• A társadalombiztosítás (az alanyi jogon járó ellátás) rendszerének szép csendben végrehajtott kivégzése. Nagyon kevés publicitást kapott, de nagyon lényeges változás volt annak idején a Fideszes alaptörvény megszületésekor (iPad, vonat, Szájer: rémlik még?) a társadalombiztosítás megszüntetése. Ezzel lehetett megalapozni azt a jogszabályi környezetet, ami jogi értelemben is megágyazott a politikai szándéknak: az egészségügy szép lassú kivéreztetésének. Az egyik legfelkészültebb egészségügyi közgazdász, Mihályi Péter magyarázza el, miről van szó pontosan, mindenképpen érdemes megnézni a 2 perces videót. 
• Állandó kötéltánc a munkaerő minimálon tartásával. Az állami ellátórendszer lassú leépítésének szerves része a benne dolgozók bérének folyamatosan alacsonyan, éppen csak a minimális működőképesség határán tartása. A kormányzatnak nem probléma, ha az elviselhetetlen bérfeszültség miatt sokan a lábukkal szavaznak, azaz külföldön vagy Magyarországon más szakmában keresik tovább a boldogulásukat. Egészen addig nem probléma, amíg a szakmában maradók összeszorítják a fogukat, és valahogyan elvégzik a távozók miatt keletkező plusz munkát. Amikor meg nagyritkán fellázadnak az ágazatban dolgozók a tarthatatlan állapotok miatt (Sándor Mária, a fekete ruhás nővér neve mond még valamit?), a kormányzatnak csupán annyi a dolga, hogy csendben lapítva kivárja, amíg alábbhagy a tiltakozók lelkesedése.
• Kompetens irányítás helyett még a covid helyzetben is csupán a megúszás volt a cél. A járványkezelésről szóló fejezetben részletesebben is írok majd erről, röviden szólva: egy igazi katasztrófafilmet láthattunk az elmúlt 24 hónapban. A kormánynak esze ágában sem volt a válsághelyzetre való tekintettel összekapnia magát, és valódi kompetenciákat illetve valódi forrásokat rendelni az ágazathoz. Ellenkezőleg, a zavaros helyzetet felhasználva további rombolást (a szolgálati jogviszony ürügyén további ezrek elüldözését, a rendkívül enyhe első hullám ürügyén a kórházi ágyak kiürítését) láthattunk az egészségügy területén. A katasztrofális helyzetről mindent elmond, hogy a minisztériumban ki van ugyan nevezve egy egészségügyért felelős államtitkár (Dr Horváth Ildikó), de úgy sikerült abszolválnia a koronavírus 2 éves történetét, hogy élő ember nem látta a közszolgát. A miniszter (Kásler) az elején még próbálkozott ugyan némi nyilvános szerepléssel, de aztán a minősíthetetlen színvonalú megszólalásai miatt eldugták, és onnantól kezdve állítólag Mátyás király csontjainak kutatása volt már csak rá bízva. Helyette teljesen más területért felelős miniszterek intézték a járványhelyzet ügyes-bajos dolgait (Szijjártó a beszerzést, Rogán a kommunikációt, Palkovics a technológiát, Pintér pedig az operatív teendőket vitte).

Tehát akkor mit tett Orbán, és mi mást tehetett volna az egészségüggyel?

Orbán úgy mérte fel, túl nagy kockázattal és túl sok érdeksérelemmel járna bármilyen érdemi változtatás a területen, ezért úgy döntött, nem kezd semmit az állami ellátórendszerrel, egyszerűen csak hagyja szép csendben elsorvadni. A helyzetértékelésében különben sok igazság van: egy modern és funkcionális egészségügy kialakítása még a nálunk sokkal gazdagabb országoknak is óriási kihívás, ott is nehezen tudnak mit kezdeni az ellátás elavult feudális struktúráival, a potyautas szindrómával, az egyre növekvő finanszírozási igénnyel. Van tehát józanság és realitásérzék azon megfontolás mögött, hogy a működésképtelen állami ellátást kár fejleszteni, és érdemes inkább a magánellátás igénybevétele felé terelni a széles tömegeket. Csak ez egyszersmind azt is jelenti, hogy feltűnő érzéketlenséget mutatunk a legkiszolgáltatottabb rétegek felé: oldják meg a problémáikat, ahogy tudják, ha meg nem jut rá pénzük, hát így jártak, az ő bajuk.

Elfogadhatatlanul kegyetlen és cinikus válasz ez egy olyan kormánytól, aminek teljes felhatalmazása, jelentős pénzügyi forrása és 12 éve lett volna valami érdemlegeset kezdeni a területtel! Ha alapvetően nem is sikerült volna rendbe hozni minden problémát, de legalább törekedni kellett volna, minimum a következő pontokra:

• az egészségügy kompetens és felelős irányítása
• az ágazatban dolgozók munkabérének rendezése, az elvándorlás megállítása
• a legrászorultabb rétegek gyors és szakszerű kiszolgálása (ha már változatlanul beszedjük a tb-adót mindenkitől)
• az innovációk integrálása, a rendszer korszerűsítése

Kétharmados felhatalmazással történelmi bűn, hogy Orbán még csak meg sem próbálta, elpazaroltunk újabb 12 évet!