Ha a 2010 és 2022 közötti statisztikai számsorokat vizsgáljuk, az Orbán-kormány első ránézésre nagyon szép eredményt tudott felmutatni a foglalkoztatottság és a munkanélküliség tekintetében. Sőt, második ránézésre is: a magam részéről ezt az eredményt elismerésre méltónak gondolom. A kormánypropaganda természetesen nem szégyellős az ebben rejlő kommunikációs lehetőséget az utolsó cseppig kiaknázni, de még ezt is rendben lévőnek tartom, ez természetes része kell legyen a politikai versenynek. Ott kezdődik a gondom, hogy a propaganda (mint szinte minden területen) bőven túlterjeszkedik a számszerű adatok ismertetésén, és a féligazságokra alapozva olyan mitológiát épít (töretlenül erősödik a magyar gazdaság, bezzeg a nyugati országok hanyatlanak, minket irigyel Európa, stb), amiből szinte már semmi sem igaz. Ezek unos-untalan, mindennapi ismétlése után a hívek persze már nem tudnak különbséget tenni a tényszerűen igaz adatok és a belőlük túlzó vagy hamis módon levont következtetések között. Én most mégis tennék erre egy kísérletet.

Elsőként nézzük a pozitívumokat: mit tartok elismerésre érdemesnek a munkaerőpiac területéről?

Többféle módszertan szerint mérhető a foglalkoztatottság, és ezek természetesen némileg eltérő eredményt mutatnak. Mégis, némi szórással az a tendencia rajzolódik ki gyakorlatilag az összes felmérésből, hogy az elmúlt 12 évben úgy 5-600 ezres bővülés figyelhető meg a foglalkoztatottak számában. Ráadásul úgy, hogy közben egyébként némileg csökkent az aktív korúak száma. Hasonló, de még látványosabb eredményt ad, ha a munkanélküliségi mutatót nézzük: a 2010-es 11 %-ról mára nagyjából kb 3,5 %-ra csökkent.

Ezek a számok vitathatatlanul nagyon szépek! De (mint az a továbbiakból ki fog derülni), egyáltalán nem következik belőlük, hogy minden a legnagyobb rendben volna a magyar munkaerőpiacon, illetve hogy valami kivételes magyar sikertörténetnek lehetnénk a szemtanúi.

Még egy fontos pozitívumot feltétlenül meg szeretnék említeni: a nők korai, 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjba vonulás lehetőségét kétségkívül annak gondolom.

Most pedig jöjjenek mindazok az információk, amik legalábbis árnyalják az idillinek tetsző összképet!

• A propaganda a szép számokkal (és azok szelektív bemutatásával) úgy állítja be, hogy 2010 óta töretlenül erősödik a foglalkoztatottság. Pedig a számok nem ezt mutatják: a növekmény nagy része 2015-ig jelentkezett, azóta inkább a stagnálás a jellemző.
• A propaganda a szép számokkal (és azok szelektív bemutatásával) úgy állítja be, hogy amíg nálunk erősödik a foglalkoztatottság, úgy szerte a világon inkább csökken. Pedig a számok nem ezt mutatják: az elmúlt bő évtized gazdasági tendenciái mindenhol (de legalábbis Európában is szinte mindenhol) a magyarhoz hasonló foglalkoztatottsági görbéket produkáltak. Hiszen 2010-ben éppen egy mély recesszióból készült még kilábalni a világ: az alacsony bázishoz képest szinte minden ország képes volt látványosan javítani.
• A propaganda a szép számokkal (és azok szelektív bemutatásával) úgy állítja be, hogy nálunk magasabb fordulaton pörög a gazdaság és a munkaerőpiac, mint a hanyatló nyugaton. Pedig a számok nem ezt mutatják: 2020-as Eurostat adatok szerint több nyugati országban (Svájc, Hollandia, Svédország) is 75 % fölött áll a foglalkoztatottsági ráta, míg Magyarországon 72 %-on. Ha európai összesítésben nézzük, a középmezőny elején szerepelünk, még a régiós versenytársak közül sem állunk az élen (Csehországban jobb a mutató). Ami egyébként önmagában szép eredmény (főleg ha a 2010-es 57 %-hoz hasonlítjuk), de teljesen fölösleges azt hazudni, hogy már messze leköröztük volna a minket irigylő nyugat-európai országokat.
• Az Orbán-kormány nem kevés statisztikai barkácsolása is benne van azért a mutatók szép alakulásában. A KSH jelenleg érvényes definíciója szerint az számít foglalkoztatottnak, aki legalább 1 órát dolgozik egy héten. Így persze bekerültek a statisztikába például a közmunkások (de ugyanígy a külföldön dolgozó magyarok) is. Nem kívánom általánosítva elítélni a közmunka programot, sokaknak nyilván egyetlen lehetősége a talponmaradásra, de tekintetbe véve a benne résztvevők kiszolgáltatottságát és alacsony bérét, azért van némi igazság abban a megfogalmazásban, hogy a közmunka valójában csak a munkanélküliség egy bújtatott formája. Egyébként 2015-ig volt csúcsra járatva ez az intézmény, az utóbbi években inkább visszaszorult.
• Feltétlenül meg kell említeni a negatívumok között a világszinten kiugróan alacsonynak számító, 3 hónapos munkanélküli segélyt (vagy álláskeresési járadékot). Hamarosan egyébként ennek 9 hónapra emeléséről népszavazás útján dönthet majd a magyar nép. Én értem a mögötte meghúzódó, munkára ösztönző motivációs szándékot, de hogy még 2020-ban, amikor hatalmas tömegek vesztették el a munkájukat önhibájukon kívül, szóval hogy még ekkor sem volt hajlandó a kormány felvetni ezt a kérdést, és ezzel nagyon hosszú ideig tartottak nagyon sokakat bizonytalanságban, azt kirívó érzéketlenségnek gondolom (ahogy azt is, a többi országtól eltérően mennyire nem támogatták nálunk a munkahelyek megtartását).
• A munkaerőpiac jellemzésekor feltétlenül meg kell említeni a munkavállalói jogviszony változásait, amik többnyire egy irányba mutatva, egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe hozták az alkalmazottakat, az egészet már csak megkoronázva a nagy tiltakozást kiváltó rabszolgatörvény áterőltetésével (amit egyébként aztán nem alkalmaztak túlságosan széles körben, ha lehet hinni az erről szóló híradásoknak).
• Még 2015-ös hír volt, amikor egészen rövid idő, mindössze 4 hónap alatt szinte megduplázódott az iskolákban dolgozó közmunkások száma. A jelenség mögött az volt, hogy a korábbi közalkalmazottakat kirúgták, majd visszavették őket közmunkásként. Ez persze semmit nem ront a foglalkoztatottsági mutatókon, de az ehhez hasonló trükkök tömeges alkalmazása az állam részéről elfogadhatatlan és felháborító gyakorlatot jelent.
• A végére egy nagyon fontos gondolat: egy dolog a munkahelyek száma egy nemzetgazdaságban, de legalább ugyanilyen fontos lenne azok minősége is! Önmagában a statisztikára, az alacsony munkanélküliségi rátára illetve a teljes foglalkoztatottságra való törekvés a kommunista rendszerek pszichológiai trükkje volt, nem kellene évtizedekkel később bedőlni ugyanennek a pszichózisnak. Az elmúlt 12 évben bővülő foglalkoztatottsági mutató, és a 3,5 %-ra süllyedő munkanélküliségi ráta sajnos a legkevésbé sem mond ellent annak a ténynek, hogy mindeközben az EU második legszegényebb országa lettünk. Rövidtávú politikai célokra remekül használhatók a szép mutatók, de az ország hosszú távú kilátásai érdekében egészen más típusú eszközökkel kellene fellépni. Például minőségi oktatási rendszerrel, egészségesebb nemzetgazdasági szerkezettel, a nyugati országokhoz felzárkozó bérekkel. Egy mellbevágó adat a végére: egyetlen cég, az Apple a maga 150 ezer alkalmazottjával jóval nagyobb (közel háromszor magasabb) jövedelmet állít elő éves szinten, mint a teljes magyar nemzetgazdaság a maga 10 millió lakosával. Azért ezen érdemes lenne elgondolkodnia mindenkinek, aki büszkén veri a mellét a propaganda által harsogott foglalkoztatottsági adatok hallatán.

Munka alapú gazdaság?

A magyar foglalkoztatottsági és munkaerőpiaci mutatók elmúlt 12 éves alakulása (legalábbis a nyers számok szintjén) Orbán egyik legnagyobb sikertörténete. Még ha levonjuk belőle a statisztikai trükközéseket, akkor is szemmel látható előrelépést láthatunk. Csakhogy ebből a legkevésbé sem következik, hogy a magyar gazdaság valami egyedülálló csodát vitt volna véghez, vagy hogy ne lenne még bőven javítanivaló a nemzetgazdaság munkaerőpiacán. Az meg végképp nem, hogy már megelőztük vagy akár csak utolértük volna Nyugat-Európát, és onnan bárki minket irigyelne szájtátva.