Karácsonyra egy könnyebbnek, a kemény politikai területekhez képest jelentéktelenebbnek tűnő témát választottam. Valójában azonban legalább olyan tanulságos lesz a miniszterelnök személyes szívügyéről szóló írás mint a korábbiak, a szépnek szánt kirakat mögé nézve ugyanis olyan állapotokat találunk, amik fényesen rávilágítanak arra, miért is élünk Orbán vezetésével egy reménytelen, kilátástalan országban.

Mennyit profitált a magyar futball a belé invesztált tengernyi közpénzből?

A foci is olyan, mint az élet vagy a politika bármely területe: sikerek és kudarcok váltogatják egymást, amikből aztán szelektív szándékkal szemezgetve fényes győzelmekre vagy kiábrándító vereségekre egyaránt lehet később hivatkozni. Ha valós képet akarunk kapni, érdemes mindent mérlegre tenni. A hierarchia csúcsától indulva lefelé haladva 3 lépcsőben fogjuk elemezni a magyar labdarúgás jelenlegi állapotát, illetve elmúlt 12 éves összteljesítményét.

1. Válogatott
A kirakatcsapat, amire óhatatlanul mindig a legnagyobb figyelem hárul. Hosszú évtizedek után egymás után két világversenyre (két EB-re) is sikerült kijutni, ráadásul ott mindkétszer nagyon szépen helytállni (tegyük azért hozzá: zömében fiatalon külföldre "menekült" és az ottani futballkultúrában nevelkedett játékosokkal). Első ránézésre tehát akár fényes diadalként is elkönyvelhető a szereplés, akik viszont közelről követték a 12 év eseményeit, pontosan tudják, hogy ennél sokkal árnyaltabb a valódi kép. Arcpirító vereségeket sorolhatnánk az EB szereplések előtti, de akár a két EB közötti időszakból is, de a nyári reménykeltő EB-helytállás óta sem sikerült állandósítani a biztató formát, az Albánia elleni oda-vissza vereség megmutatta, hogy azért még messze nem a legjobbak szintjén vagyunk. A 2010 utáni időszak állandó szövetségi kapitányai (Egervári, Pintér, Dárdai, Storck, Leekens, Rossi) közül hárman finoman szólva sem tudták maradandó sikerek emlékét hagyni maguk után, csupán a magyar futballközegen kívülről érkezett Dárdai, Storck és Rossi voltak képesek a maximum közeli eredményességet kihozni a válogatottból. Az abszolút mélypont a belga Leekens volt, a bukásáig tartó rövid időszak alatt csupán azzal tudta felhívni magára a figyelmet, hogy minden egyes nyilatkozatába többször beleszőtte, milyen nagyon sokat köszönhet a magyar labdarúgás a miniszterelnök úrnak, ellenben a balhátvéd és a jobbhátvéd posztján szereplő játékosokat már összekeverte. Szóval nem tudjuk, milyen szempontok alapján került kiválasztásra a magyar foci élcsapatának irányítására, mindenesetre négy megalázó eredmény után távozni kényszerült. A két EB-szereplés kiharcolása mindenképpen pozitívum, de azért tegyük hozzá, ha nem emelték volna fel a tornán résztvevő csapatok számát 24-re, alighanem soha nem sikerült volna. Mint ahogy a VB-szereplés is csak álom maradt, egyelőre.

2. Klubcsapatok
Bár a 12 évből itt is felmutathatók időszakos sikerek (elsősorban a székesfehérvári és a ferencvárosi klub jóvoltából), összességében igencsak siralmas kép tárul elénk az élvonalbeli mezőnyön végignézve. Hiába az újonnan épült szuper stadionok, szinte semmit nem javult a mérkőzések látogatottsága (sőt), hiába az utánpótlásba folyt milliárdok, külföldről igazolt légiósok lepik el a legtöbb csapat játékoskeretét (nem véletlenül, hiszen az utánpótlásnevelő akadémiák nemzetközi összehasonlítások alapján roppant gyenge eredményességgel működnek), szinte valamennyi élvonalbeli klubot egy-egy fideszes oligarcha irányít, és a szűk 12 csapatból álló NB I mezőnyét részben olyan csapatok alkotják, akiknek a valódi hátterük (futballmúlt, közönség, társadalmi beágyazottság) alapján semmi keresnivalójuk nem lenne ott, ellenben a valódi hagyományokkal bíró egyesületek alacsonyabb osztályokban tengődnek. A rengeteg közpénzből és légiósok hadával felturbózott csapataink a nemzetközi mezőnyben rendre elvéreznek, sokszor már a nyári előselejtező-köröket sem élik túl, a 12 év alatt mindössze egyszer (a koronavírus okozta keveredést ügyesen kihasználva) tudott eljutni a magyar bajnok (a Ferencváros) a klubfutball csúcsát jelentő Bajnokok Ligája csoportköréig, igaz aztán ott ugyanúgy nem sikerült győzelmet aratnia, mint 2009-ben a Debrecennek.

3. Utánpótlás
Az előző pontban már utaltunk rá, mennyire nem köszön vissza az élvonalba, neadjisten erősebb külföldi bajnokságokba szerződő fiatal labdarúgók számában az a rengeteg pénz, ami (legalábbis papíron) áramlott az utánpótlásnevelésbe az elmúlt években. Jellemző példa, hogy az utolsó fordulóban találomra választott NB I-es mérkőzésen (Kisvárda-Felcsút) pályára lépett 26 játékos közül mindössze 7 volt magyar (úgy hogy az egyik csapat még a nevében is viseli az utánpótlásnevelő funkcióját hangsúlyozó "Akadémia" szót). Az akadémiák elégtelen működésére nemcsak a független nemzetközi vizsgálatok hívják fel a figyelmet (Double Pass audit jelentése), hanem az is jellemző példa, amikor a tehetséges fia (Szoboszlai Dominik) nevelésére az édesapa kénytelen saját klubot alapítani, mert annyira gyengének találja az állami pénzből dőzsölő akadémiák működését.

A három pont összesített értékelése: ezermilliárdos nagyságrendű adófizetői pénzek eredményeképpen sem az utánpótlásnevelésben, sem a profi klubok szakmai munkájában vagy eredményességében, sem a mérkőzések látogatottságában nem sikerült érdemi előrelépést felmutatni 12 év alatt. Egyedül a válogatott csapat büszkélkedhet évtizedek óta nem látott eredményekkel, a kijutás azonban szinte kizárólag a világverseny létszámemelésének, illetve néhány, a külföldi közegből érkezett edző és tucatnyi, időben külföldre szerződött játékos eredményes összmunkájának köszönhető.

Joggal merül fel tehát a kérdés: hogyhogy nem hasznosul semmilyen módon a számolatlanul költött közpénz?

• természetesen a pénz tekintélyes része itt sem a rendeltetési céljának megfelelően hasznosul, hanem (elsősorban a stadionépítésekben jeleskedő) oligarchák zsebében landol
• a feltételek nélkül, alanyi jogon érkező sok pénz megöli a teljesítményelvet (és így a sok pénz nem motiválja, hanem éppen hogy elkényelmesíti a klubvezetőket, az edzőket, a játékosokat, szóval a futball valamennyi szereplőjét, továbbá megújulás helyett konzerválja az évtizedek óta a magyar fociból élősködő belterjes közeget)
• hozzáértő szakemberek helyett a rendszerhez lojális szereplők helyzetbe hozása minden fronton, elsősorban a politikához dörgölőző oligarchák ültetése a profi klubok élére
• rövidtávú kirakatszempontok (pl. a Puskás Akadémiának mindenáron az élvonalban kell szerepelnie, méghozzá ott is a dobogóért kell küzdenie) érvényesülése a hosszútávon kívánatos funkciók (pl. a fiatal magyar labdarúgók lehetőséget kaphassanak a szereplésre, így a fejlődésre) előtt

Mi a tanulság a politika számára?

A legelszántabb akarat, a legpéldásabb szervezettség, és a világ összes közpénze sem elég értékelhető eredmények felmutatására, ha közben teljesen vakok és kritikátlanok maradunk néhány gyermeteg hiba elkövetésével kapcsolatban. Orbán és a foci esetében elsősorban az gátolja meg mindennemű pozitív szándék hosszú távú kibontakozását, hogy rövidtávú presztízsszempontok mindig felülírják a messzebbre tekintő koncepciókat, illetve hogy hozzáértő szakemberek helyett mindig szervilis, feltételek nélkül lojális embereket kell helyezni minden létező pozícióba, "akik miatt nem kell állandóan hátrafelé nézegetni". Ezek a kényszeres, paranoiás reflexek olyan mélyen részei a miniszterelnök személyiségének, amik szükségszerűen megfojtanak bármiféle átfogó, rendszerszintű, előre mutató kezdeményezést. Még a foci esetében is, hiába költi rá mindannyiunk pénzét úgy, mint ha nem lenne holnap.

Velem együtt sokan aláírnák, hogy bár maradt volna a foci világában Orbán Viktor, lehetett volna belőle egy közepes futballista, vagy akár egy közepes edző. Mennyivel jobban jártunk volna. Az igazán vágyott elismerést és dicsőséget ott sem érte volna el, a sport világában sem a másikon mindenáron átgázoló, tisztességtelen eszközöket is bevető "bajnokok" vívják ki a tömegek őszinte megbecsülését. Pechünkre azonban kellően kitartó és ravasz stratégának bizonyult ahhoz, hogy egyre magasabb focipályákra merészkedjen és váljon rajtuk főszereplővé. A mindenáron való, görcsös győzniakarás sokáig elrepítheti a sportolót és a politikust egyaránt. De aki hozzám hasonlóan elég futballmeccset, sőt bajnokságot látott már életében, már sejtheti a csúfos folytatást: nem szokott szép vége lenni az ilyen történeteknek...