A külpolitika nem más, mint a kapcsolataink menedzselése. Akárcsak az életben: fontos, hogy felismerjük a jó és rossz partnereket, és aszerint viszonyuljunk hozzájuk. A megbízható, stabil partnerekkel érdemes minél mélyebb kapcsolatot kialakítani: bizalmon alapuló barátságot építeni velük, és kölcsönösen előnyös együttműködésre törekedni velük. Hiszen hosszú távon ez válik hasznára a nemzetnek. Ellenben a kiszámíthatatlan, manipulációra és erőszakos viselkedésre hajlamos partnerekkel (főleg ha erősebbek nálunk) érdemes óvatosan és tartózkodóan viselkedni: a pragmatikus, kulturális vagy éppen gazdasági együttműködésen túl célszerű elkerülni velük a túlságosan mély, bizalmi kapcsolatot, végképp nem érdemes kiszolgáltatni az országot az ilyen agresszív nagyhatalmak kénye-kedvére, vagy éppen egyoldalú függőségi viszonyba keveredni velük. Hiszen hosszú távon ez válik hasznára a nemzetnek. Ehhez képest mit csinált Orbán? Egy svájci óra pontosságával hozta ennek tökéletesen az ellenkezőjét!

Pedig nem így indult a történet. Három szakaszra bontva érdemes megvizsgálni az Orbán által bejárt utat.

1. Kiindulási állapot 2010 előtt

A Fidesz megszületésekor, és utána is még nagyon sokáig határozottan és következetesen nyugatpárti, és kifejezetten oroszellenes álláspontot képviselt: akkori politikájának egyik legmarkánsabb (és a felszínes kommunikáció szintjén máig dédelgetett) eleme a harcos antikommunista attitűd volt. Ebből az időszakból számolatlanul lehet találni olyan nyilatkozatokat a Fidesztől (sőt egyenesen Orbán Viktor szájából), amiben a maga szenvedélyes lendületével hitet tesz a nyugati politikai kultúra elemei (szólásszabadság, pluralizmus, emberi jogok, demokrácia) mellett, továbbá bizalmatlanul és elítélően nyilatkozik az ettől eltérő (keleti vagy távolkeleti, különösképpen az orosz) autokratikus rendszerekről. És szinte egyetlen nyilatkozatot sem találni, amikor ezzel határozottan ellentétesen nyilvánult volna meg vezető Fidesz politikus, főleg maga Orbán. Még 2007-2008 környékén, amikor először kezdett megmutatkozni Putyin agresszor, a katonai erőszaktól sem visszariadó hatalomgyakorlási természete, Orbán a lehető legélesebb szavakkal ítélte el az orosz vezetést, na és persze a vele addig még viszonylag jó kapcsolatokat ápoló Gyurcsány Ferencet. Érdemes felidézni Orbán akkori szavait, annyira szépek:

"Szerintem bennünket '56 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség. Ezért, amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni ... A ma bennünket körülvevő konfliktus lényegi ténye pedig úgy hangzik, hogy Oroszország egy másik független állam, Grúzia területén katonai akciókat hajt végre. Ez az a tény, amiről nekünk véleményt kell kialakítani, minden más csak mellébeszélés, önfelmentés és a szocializmusból itt maradt erkölcsi relativizmus maradványa. Azt javaslom, beszéljünk világosan: ami katonai agresszió, az katonai agresszió."

Ugyanebben a beszédben így nyilatkozik már kifejezetten Ukrajnáról, illetve a Magyarország által követendő szerinte helyes útról:

"Az oroszoknak az érvelése is rendkívül tanulságos, mert ők azt mondják, hogy meg kívánják védeni a saját állampolgáraikat; nyilván az oroszul beszélő, Oroszországhoz is tartozó állampolgárokról van szó. Na jó, de ma Grúziában – és holnap? Mert ilyenek nemcsak Grúziában laknak, hanem Ukrajnában is nagyon sok orosz él, meg Lettországban is nagyon sok orosz él, és számos közép-ázsiai országban hasonlóképpen. Legközelebb hol fognak fellépni? A mi szomszédságunkban? ... Magyarország egy felértékelődő, közép-európai régióban találhatja meg a gazdasági és politikai számításait. Nem egy közép-európai külön utas, oroszbarát, magát az orosz érdekek alá rendelő vonalvezetés szolgálja az érdekét. Utóbbi sokkal kevesebb esélyt kínál, mint egy felértékelődő régióhoz való csatlakozás."

2. A fordulat (2010-2014)

Aztán a létező legnagyobb, 180 fokos fordulatot hajtotta végre Orbán az addig következetesen képviselt állásponthoz képest: meghirdette a keleti nyitást, azaz egyre szorosabbra fűzte a baráti szálakat az addig veszélyesnek tartott autokrata vezetőkkel, és ugyanakkor szembefordult a nyugati szövetségesi rendszerrel. Mindez persze alapos kiábrándulást okozott az addig teljesen másra, euroatlanti szövetségre kondicionált szavazótábornak: történt bőven lemorzsolódás, mások maradtak ugyan de a mai napig sérelmezik az irányváltást, a szavazótábor jelentős része pedig olyannyira elkötelezett híve a miniszterelnöknek, és olyannyira kritikátlanul magáévá teszi annak minden szavát, hogy (fittyet hányva az ordító ellentmondásokra) ugyanolyan lelkesedéssel tapsol most mindahhoz, aminek addig pontosan az ellenkezőjéhez tapsolt ugyanekkora elánnal. A veszteségeket minimalizálandó, a fordulatot fokozatosan, több év alatt lehetett csak levezényelni: Orbán 2010-2014 közötti ciklusában a mérsékelt Martonyi János volt még a külügyminiszter. Mégis okkal vethető fel a gyanú, hogy Orbán fejében az irányváltás ennél sokkal gyorsabban, lényegében egyik napról a másikra történt meg. Nagyon sokan találgatták és találgatják a mai napig, mi okozhatta ezt a hirtelen, és az addigi értékrendben őszintén hívők számára teljesen váratlan és mély csalódást keltő fordulatot. Véleményem szerint kétféle lehetséges megfejtés adható, ezeket vázolnám fel most nagyon röviden. Hogy a kettő közül melyik az igaz (vagy netán mindkettő), azt természetesen nem tudom megmondani, nem látok bele a miniszterelnök fejébe.

• Mivel pontosan tudta már előre, milyen messze fog elmerészkedni a nyugat számára elfogadhatatlan, illiberális úton, így azt is pontosan felmérhette, hogy fokozatosan teljesen el fogja veszíteni nyugati szövetségesei bizalmát, sőt egyre sokasodó bírálatot fog kapni ebből az irányból. Ebből a nézőpontból racionális lépésnek tűnik a nyugattól való elfordulás és az "illiberális" vezetőkhöz történő közeledés, hiszen több politikai legyet is üt vele egycsapásra: egyrészt egyre kevésbé kötik majd a lépéseit a nyugati bírálatok, másrészt magyarázatot, igazolást talál a szavazótábora számára a nyugat felől érkező kritikaözönre, harmadrészt a teljes elszigetelődés helyett nemzetközi partnereket tud majd felmutatni, és így meg tudja őrízni a nem csupán belföldi porondon meghatározó politikus látszatát.
• A másik lehetséges magyarázat Orbán pálfordulására az volna, hogy a keleti vezetők (elsősorban valószínűleg Putyin) kényszerítették bele ebbe a fordulatba, méghozzá azért, mert valamilyen információval zsarolták (és akkor persze zsarolják mind a mai napig). Bőven kimerítené a cikk kereteit, ha ezt a gyanút alaposan körbe szeretnénk járni, így csupán idelinkelek két nagyon alapos cikket, amik a nyomába eredtek ennek az összefüggésnek (a másodikat angolul tudóknak): Orbán játszmája  illetve A suitcase full of cash from the Solntsevo Mafia: does Putin have a video kompromat on the Hungarian leader? 

3. A folyamatos lezüllés 2014 után

Akárhogy is, nem volt megállás, Orbán végrehajtotta a teljes fordulatát. Martonyi után bő 3 hónapra Navracsics Tibor került a külügyminisztérium élére, de alighanem számára is vállalhatatlan volt mindaz, amihez a nevét kellett volna adnia a folytatásban. Találni kellett helyette valakit, aki kritika és hezitálás nélkül, szolgai módon követi Orbánt: 2014. szeptemberében így került a külügyminisztérium vezetése Szijjártó Péter, és az ő futsal haverjai kezébe. Talán a legpesszimistábbak sem számítottak arra a szégyenteljes ámokfutásra, ami innentől fogva kezdődött az intézményben. Csak címszavakban felsorolva:

• Elképesztő korrupciós és egyéb jellegű botrányok érintik közvetlenül a külügyminisztériumot (amit közben elláttak külgazdasági jelzővel is, nagyon helyesen utalva ezzel az egyre gátlástalanabbul kibontakozó seftelésre): kisbefektetők tízezreinek megkárosítása a Quaestor-ügy révén, lélegeztetőgépeken, teszteken és vakcinákon történő gyomorforgató nyerészkedés, a baltás gyilkos elengedése és annak folyományai, és csak úgy mellékesen, kis színesként két pedofil diplomata (Kaleta és Bus) elvtelen mentegetése.
• Elszánt szabadságharc folytatása nyugati szövetségeseinkkel, ezzel folyamatosan eljátszva EU-s és NATO partnereink belénk vetett bizalmát. A Fidesz a létező legvadabb kommunikációval támadja évek óta "Brüsszelt", jelentsen ez bármit is. Pedig annak idején önként, méghozzá a magyar választók határozott és azóta is kitartó támogatásával csatlakoztunk ezekhez a szövetségekhez. Pedig nem kevés pénzt és egyéb támogatást kaptunk tőlük. Pedig nekünk is beleszólásunk van az ottani döntéshozatali folyamatokba. Pedig tankok és rakéták helyett legfeljebb a közösen vállalt értékektől való eltávolodásunkat firtató kérdésekkel, vitanapokkal, jogi eljárásokkal "támadnak". Mégis, Orbán a legdurvább szavakkal támadja ottani kritikusait. Még akkor is, ha azok nem az általa főellenségnek beállított liberális vagy szocialista oldalhoz, hanem éppen hogy a keresztény jobboldalhoz tartoznak. Gondoljunk csak Juncker-re, Weber-re, Tusk-ra, vagy akár magára a pápára!
• Ezzel szemben kritikátlan és óvatlan közeledés a szabad demokráciáktól igencsak távol eső, éppen ezért kiszámíthatatlan és számonkérhetetlen, nálunk többnyire nagyobb katonai és gazdasági erőt képviselő birodalmakhoz, gondoljunk csak az orosz-török-kínai-azeri-brazil-türk-kipcsák vonalra! Különösen az orosz és kínai közeledés tűnik igencsak veszélyesnek: a magyar nemzeti érdekkel legkevésbé sem magyarázható, ezer sebből vérző gigaberuházások (orosz bank és atomerőmű, kínai vasút és egyetem) elszánt támogatása veti fel legélesebben a jogos kérdést: miért szolgáltatja ki Orbán az országot a nálunk hatalmasabb, általunk a legkevésbé sem kontrollálható erőknek?

Összefoglalás

Magyarország túlnyomó többsége számára nem kérdés, hol az igazi helyünk és hova kellene hosszú távon integrálódnunk: Európába és a nyugati világba. Brüsszel elleni szabadságharcunk, és Moszkvával szembeni meghunyászkodásunk minden egyes lépése ellentmond és mérhetetlen károkat okoz ennek a törekvésnek. Nem tudom megmondani, hogy hibás számításból avagy kényszerű sodródásból, de a végeredmény szempontjából mindegy is: Orbán Viktor elmúlt években vitt külpolitikájával súlyosan elárulta a legalapvetőbb nemzeti érdekünket!