A választásra jogosultak nagyjából harmada időskorú, anyagi értelemben teljes egészében a nyugdíjellátásra tudja a megélhetését alapozni. Ráadásul minden felmérés szerint politikailag aktívabbak a fiatalabb választói csoportoknál, ennek köszönhetően még az egyharmados súlyukhoz képest is felülreprezentáltak a politikai döntéshozatalban. Nem csoda tehát, hogy minden politikai erő igyekszik a kedvükben járni, és (legalább kommunikációs szinten) versenyt futni a szavazatukért. A nominális és reálértékek összekeverése, az egyszeri jutalmak és a beépülő emelések eltérő stratégiája rengeteg lehetőséget kínál az amúgy tényszerű információk szelektív bemutatására, összetett kérdések egyoldalú kommunikációjára. Ebben próbálok most egy kis rendet tenni: mérlegen az elmúlt 12 év nyugdíjpolitikája.

Háromféle szempontból fogjuk körbejárni a kérdést.

1. A nyugdíjak értéke

• A kormány azt kommunikálja, elkötelezett a nyugdíjak értékének megőrzésében, éppen ezért alkalmazza az inflációkövető nyugdíjemelést. Ez így szépen hangzik, de ha jobban a mélyére nézünk, több problémát is találunk. Először is, az infláció hivatalos mértékének megállapításához használt kosár szerkezete jelentősen eltér a nyugdíjból élők jellemző fogyasztási kosarától. Tehát ha például jelentősen drágulnak az élelmiszerek de közben olcsóbb lesz az üzemanyag (ugye láttunk már ilyent az elmúlt években?), akkor papíron az infláció alacsony, de a nehezebb körülmények között élő idősek kiadása mégis érezhetően emelkedik.
• Még rosszabb a helyzet, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a korábbi kormányok az úgynevezett svájci indexálás alkalmazásával biztosították, hogy a nyugdíjak értéke ne szakadhasson el a dolgozó rétegek bérétől. Az Orbán kormány 2012-ben váltotta le a svájci indexálás módszerét, és vezette be helyette az inflációkövetés módszerét. Mondhatnánk, a "legjobb" ütemérzékkel, éppen akkor, amikor lendületet vett és növekedésnek indult a gazdaság. Ez azt jelenti, hogy minden olyan évben, amikor kiugróan alacsony az infláció (legalábbis ugye papíron) de ugyanakkor kiugróan magas a bérek növekedése, jelentősen veszítenek értékükből a nyugdíjak a társadalom többi rétegéhez képest. Pontosan ez történt Magyarországon a koronavírus válságot megelőző 7-8 évben, évente ez hozzávetőleg 2-3-4 %-os szakadást jelentett, halmozódva mindez kb 20 %-os értékvesztést jelent (pontosabban lemaradást a bérekhez, vagyis a reális lehetőségekhez képest). Nagyon látványosan mutatja ezt az összefüggést az átlagnyugdíj átlagbérhez viszonyított arányát mutató ábra: míg 2010-ig jóval az EU átlag fölött volt a magyar ráta (2010-ben 74 %), addig 2020-ra a magyar átlagnyugdíj már csak a magyar átlagbér 53 %-át éri, ezzel az EU átlag alá süllyedtünk.
• És akkor még elő sem hoztuk a 13. havi nyugdíj kérdését. Igaz ugyan, hogy nem az Orbán-kormány vette el, hanem még Bajnai a világválság tombolásának csúcspontján, de arra is emlékeznek még sokan, micsoda tiltakozást művelt ez ellen a Fidesz, sőt arra is emlékezünk, hogy korábban, ellenzékből még a 14. havi nyugdíj ötletét is bedobták. Orbán kormányzása idején hosszú évekig lendületesen növekedett a nemzetgazdaság, jogosan kérték tehát számon sokan az Orbán-kormányon legalább a 13. havi nyugdíjat.
• Mindezt összefoglalva: még most, a kiélezett választási helyzet eredményeképpen visszaadott 13. havi nyugdíj után is óvatos becslés szerint legalább 20%-al kevesebbet érnek ma a nyugdíjak, mintha maradt volna mindvégig a svájci indexálás. Hogy forintosítsuk: az átlagnyugdíjas az Orbán-kormány nyugdíjintézkedéseinek köszönhetően éves szinten több mint 400 ezer forinttal kap kevesebbet. Ezt próbálta Orbán Viktor 2014-ben majd 2018-ban azzal ellensúlyozni, hogy a közelgő választások előtt lázas kutatás és a szigorú pénzügyminiszterrel vállalt megjátszott konfrontáció után talált a költségvetésben egyszeri nyugdíjprémiumra való pénzt.

2. A nyugdíjrendszer igazságossága

• Az igazságosság nehéz kérdés, és főleg nehéz lenne számonkérni egy jobboldali kormányon, inkább általában a nyugdíjasok életét megnehezítő vagy megkönnyítő döntések mérlegét szeretném itt megvonni. Pozitívumot is említhetünk, a nők 40 éves szolgálati idejére vonatkozó rendelkezés kétségtelenül az.
• De akkor lássuk a negatívumokat is! Meglehetősen nagy rétegek számára tették nehezebbé a jogosultságot, emlékezhetünk még a rendvédelmisek  (rendőrök és tűzoltók) bohócos tüntetésére például, ami éppen ez ellen irányult. A rokkantnyugdíjra jogosultak állapotának felülvizsgálata nyomán keletkezett csökkent ellátmányt sem sorolhatjuk a nyugdíjasbarát intézkedések közé. Összességében a társadalom öregedése ellenére a 2010-es 3 milliós szám helyett ma már csak alig több mint 2 és fél millió ember részesül nyugdíjellátásban, ami jól jellemzi a feltételek szigorodását.
• Ha már igazságosság, muszáj megjegyeznünk, hogy éppen a legnehezebb sorban élők helyzetére mutatta a kormány a legnagyobb érzéketlenséget: elviselhetetlenül nagyra nyílt az olló a legszegényebbek és leggazdagabbak között. Csak a tények kedvéért, a minimálnyugdíj 2022-es mértéke 28.500 Ft, azaz (még leírni is szégyellem) mintegy 78 euro. Néhány km-re tőlünk, a szomszédos Ausztriában (a hanyatló nyugaton, ugye) pedig 1010 euro. Értjük, hogy jobboldali kormányunk van (mint ahogy Ausztriában is egyébként), de ez vajon rendben van így?

3. A nyugdíjrendszer fenntarthatósága

• Sajnos a legsúlyosabb kritika még csak most következik. Szerte a világon óriási nyomás alatt vannak a nyugdíjrendszerek, az elöregedő társadalmakban egyre kevesebb aktívnak kellene egyre több inaktívat eltartani. Csupán kétféle megoldás jelenthet kiutat a csapdából: a korhatár folyamatos emelése, illetve az egyéni tartalékképzés ösztönzése.
• Mindenki ismeri a történetet, csak címszavakban foglalom össze: a Fidesz első intézkedései közé tartozott, hogy Selmeczi Gabriella gondoskodása alatt "megvédi" a magánnyugdíjakat. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy előbb néhány havi magánnyugdíjbefizetést irányítottak át az egyéni számlák helyett a központi költségvetésbe, majd végérvényesen az összeset, aztán felajánlották az "önkéntes" áttérést a magánrendszerről az államira, egyfelől megígérve, hogy mindenkinek lesz majd egyéni számlája az állami kasszán belül is, másfelől megfenyegetve a kimaradókat, hogy egyáltalán nem részesülnek majd állami ellátásban.
• A végeredmény: az akciónak köszönhetően egyszeri 3000 milliárd forintos extra bevételhez jutott Orbán, illetve azóta is folyamatosan komoly összeggel gazdálkodhat, ami felszabadult a magánnyugdíj kötelezettség megszűnésével. Mi, magyar családok pedig nemcsak a beígért egyéni számlavezetést buktuk el, hanem egyszersmind a nyugdíjas éveinkre félretett pénzünket is, hogy forintosítsuk, egy átlagos magyar családnak már az akció kezdetekor is 1 millió forintja volt a magánnyugdíjkasszában (az ő nevére dedikálva, félretéve idős éveire), az összeg azóta csak folyamatosan duzzadt volna az éves befizetésekkel és a kamatokkal is. Felmérhetetlen károkat okozott ezzel Orbán, rövid távon némi pénzhez jutott ugyan a költségvetés (amit persze már régóta el is tapsoltak), de ez nagyon sok embernek nagyon fog majd hiányozni 10-20-30 év múlva!

Összefoglalás: mit tett Orbán a nyugdíjakkal?

Az apróbb tételeket leszámítva: Orbán három nagy csapást mért a nyugdíjastársadalomra. Az első a svájci indexálás, a második a magánnyugdíjrendszer felszámolása volt. A harmadik pedig a legnehezebb helyzetben élő réteg nyomorba döntése: felfoghatatlan szégyen, hogy még 2022-ben is 28500 Ft-os minimálnyugdíjról beszélünk. 12 év alatt bőven lett volna ideje és lehetősége valamit kezdeni ezzel a súlyos problémával, de éppen ellenkezőleg: hagyta hogy az infláció folyamatosan egyre mélyebb gödörbe lökje ezt a kiszolgáltatott csoportot. És ami pláne felfoghatatlan: mindezen húzások ellenére éppen a nyugdíjasok körében talál fogékony táptalajra a manipulatív propagandája, Orbán egyik legbiztosabb hátországa éppen az a szavazóréteg, amiért még az átlag magyarnál is kevesebbet tett a 12 év alatt.