Mérleg Nyelve
2022. január 17. hétfő    19:00
Orbán
Szépreményű fiataldemokratából romlott maffiózó
Ezt a cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 1.329
Az összes cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 51.118


Orbán Viktor kétségkívül a rendszerváltás óta eltelt időszak legjelentősebb politikusa, a 33 éves újkori magyar történelem meghatározó kulcsfigurája. Megítélése legalábbis ellentmondásos, személye rendkívül megosztó (még a múlt héten bemutatott Gyurcsánynál is sokkal megosztóbb), politikai eredményei legalábbis vitathatóak (vitatni is fogom, erről fog szólni az írás, mint ahogy erről szól az egész weboldal), de az egy másodpercig nem kérdőjelezhető meg, hogy hozzá mérhetően ambíciózus, szorgalmas és kitartó politikust nem láthatunk a porondon, amennyiben egyben értékeljük az 1989 óta tartó időszakot. Mivel hatalomtechnikai értelemben célba értek a törekvései, azaz példátlan felhatalmazást, és ezzel példátlan lehetőséget szerzett Magyarország sorsának alakítására, minden adott lett volna, hogy beírja magát a történelemkönyvekbe. Be is írta, az más kérdés, hogy meggyőződésem szerint azok legsötétebb lapjaira.. 33 év történetét képtelenség egy rövid írásban teljes körűen értékelni, így nem is törekszem erre, inkább csak egy rövid, szubjektív összefoglalóra vállalkoznék.

A legkevésbé sem hálás feladat megosztó politikusokról véleményt fogalmazni, mégsem futamodok meg a feladattól. Nem lenne teljes a magyar politikáról felvázolt kép, ha kihagynám belőle a kulcsszereplőket. Így a következő, egymást követő három héten azt a három figurát fogom elemezni, akiket a jelenlegi magyar politikai mezőny három kulcsszereplőjének gondolok: Gyurcsány Ferencet, Orbán Viktort és Márki-Zay Pétert. Ahogy minden más témában, így róluk sem azt az egyoldalú képet szeretném felrajzolni, amit egyik vagy másik politikai oldal próbál sulykolni, csupán az erényeiket vagy csupán a negatív oldalukat feltárva. Ellenkezőleg, igyekezni fogok, hogy lehetőleg ne befolyásoljanak sem az adott szereplőt kritikátlanul ajnározni, sem az egyoldalúan lejáratni igyekvő hangok. Kizárólag az adott szereplő valós politikai teljesítményét, képességeit, szándékait és eredményeit szándékozom a mérlegre tenni, egyszerre kritikusan de egyszerre méltányosan. És mindezek alapján megfogalmazni, az adott politikustól reálisan mire számíthatunk vagy miben reménykedhetünk a jövőben, a 2022. áprilisi választásokat követően.

1. szakasz 1989-1998 a dinamikus pártvezető

Én magam ebben az időszakban még igencsak fiatal voltam, kevésbé követtem figyelemmel a napi politikát, szóval inkább életrajzi könyvekből és más beszámolókból ismerem ezeket az éveket. Az így begyűjtött információkból és a saját benyomásaimból egy roppant agilis, határozott vezető képe rajzolódik ki, akinek megjelenése és minden megnyilatkozása feltűnően fiatalos és modern benyomást keltett az akkor még sokkal szürkébb, a nagyotmondásoktól tartózkodóbb politikai mezőnyben. Már ebben az időszakban világosan megmutatkoztak Orbán azon erényei, amik aztán egész pályafutására jellemzőek maradtak: a mindenáron való győzniakarás, a hangyaszorgalmú és ügyes pártépítés, illetve az, mennyire keresi és élvezi általában a figyelmet. Minden körülmények között erős, az ő védjegyévé vált harcias nyilatkozataival kétségkívül el is érte már ekkor is az áhított figyelmet (ennek egyik korai és jelképes állomása volt a Nagy Imre újratemetésén mondott beszéde, a pártállam hatalmával bátran szembeszálló szavait igencsak érdekes 2022-ből visszahallgatni). Ügyeskedésre hajlamos természete ugyancsak már ezekben a korai években megmutatkozott (1993-as székházbotrány). Bár tartalmilag szinte minden tetszett, amit akkoriban képviseltek (vagy legalábbis szavakban hangoztattak), én magam mégsem lelkesedtem érte már azokban az években sem, két okból kifolyólag. Bár a mai Orbán Viktorhoz képest az akkori még sokkal következetesebb értékrendet képviselt, de azért már akkor is megjelentek ellentmondások a mondókáiban, és matematikusként az átlagemberekhez képest nekem talán kifinomultabb érzékeim voltak ezek észrevételére. Másrészt az akkor hangoztatott, liberális értékrend legfőbb üzenete ugye az ellenvélemények meghallgatása és tiszteletben tartása volna, ehhez képest nekem kicsit mindig disszonáns volt az a harcias, türelmetlen tónus, amit Orbán megütött a vele egyet nem értőkkel szemben: emiatt soha nem éreztem teljesen őszintének és hitelesnek az akkor képviselt liberális álláspontot.

2. szakasz 1998-2010 a befolyásos politikus

A kormányra kerülés, illetve a markánsan jobboldali, polgári értékrend vállalása is megkülönbözteti az időszakot az előzőtől. A 12 évnek csupán az első 4 évében volt kormányon, de a kiépített kapcsolatrendszere révén, informális módon a maradék 8 évben is komoly befolyással volt már a teljes magyar közéletre. A szavakban képviselt (itt éppen ugye polgári, majd konzervatív) tartalmi mondanivalóból továbbra is sok minden vállalható és szimpatikus volt számomra, és maga a kormányzás is eredményesnek volt mondható, sok szempontból. Ugyanakkor kritizálható is, számomra legsúlyosabban azon a ponton, hogy még leplezetlenebbül megmutatkozott Orbán és a párt gátlástalan agresszivitása. Különösen a 2002-es vereség után volt érzékelhető az indulatos szembefordulás mindenféle ellenvéleménnyel. Sajnos ebben az időszakban már egyértelmű, hogy Orbán tudatosan játszik rá és él vissza azzal a képességével, miszerint harcias kijelentései révén indulatokat képes generálni, teljesen tudatosan fordítja ezáltal egymás ellen a magyar embereket. Igaz, hogy ezzel az ország egyik felének bizalmát végleg elveszíti, de úgy kalkulál, ha a másik feléből higgadt, a politikai alternatívákat hideg fejjel mérlegelő szavazóközönség helyett elfogult rajongótábort nevel, akkor azok utána bárhova követni fogják, és bármit elnéznek neki. Mint egy focicsapat szurkolótábora, akik a szent cél (a győzelem) érdekében elnézik (mi több, hőstettként ünneplik), ha a csapatkapitányuk durván beleszáll az ellenfél legjobbjába, amikor a bíró éppen hátat fordít. A számítása bejött, az ellenlábasok gyengélkedését és megosztottságát kihasználva 2010-ben döntő különbségű győzelmet aratott.

3. szakasz 2010-2022 a teljhatalommal bíró uralkodó

A kétharmados siker már csak azért is páratlanul erős felhatalmazást jelentett, mert sem koalíciós kényszerrel, sem párton belüli ellenállással nem kellett Orbánnak számolnia: 2010 óta lényegében akadálytalanul érvényesítheti a saját, egyszemélyes akaratát. Elvben persze voltak még különféle demokratikus intézmények (2010-ben még), amik gátat szabhattak volna a szándékainak (ezeket szokás fékeknek és ellensúlyoknak nevezni), de a kétharmados többséggel ezeket egytől egyig leépítették vagy kiüresítették. Én magam a legkevésbé sem örültem a 2010-es kétharmadnak, de azzal nyugtattam magam (naív módon, ma már elismerem), a megelőző évek sodródása után végre egy valóban cselekvőképes, hatékony kormányzás következhet, és Orbán Viktor megmutathatja, mire képes. Hát, meg is mutatta!

Túlságosan mélyen most nem fogom kielemezni a 12 éves kormányzást, hiszen lényegében erről szól az egész weboldal, a legtöbb írás, amelyekben igyekszem pro és kontra összegyűjteni az érveket egy-egy téma kapcsán. Természetesen vannak méltányolható eredmények (ezeket el is ismerem, például a gazdaság kapcsán), de összességében nem titkolom, a katasztrofálist még egy hízelgő jelzőnek tartom mindarra, amit a 12 év alatt műveltek Magyarországgal (erről bővebben itt: Kiállásom oka). Bár ahogy írtam, a legkevésbé sem voltak túlzott elvárásaim 2010-ben, de így utólag azt kell hogy mondjam, a legrosszabb rémálmomban sem számítottam arra a gátlástalan ámokfutásra, ami ráadásul egyre szédítőbb tempóban zajlik a szemünk láttára. Ezer oldal is kevés volna, hogy a kritikámat részletesen kifejtsem, így most tényleg csak néhány címszóban érzékeltetve, mi minden bajom van a Fidesz 12 éves kormányzásával, és annak első számú felelősével, Orbán Viktorral:

  • Álláspont és értékrend következetlen változtatása. Én magam megengedő vagyok a tekintetben, hogy egy politikusnak szabad változtatnia a véleményét, szabad reagálnia a körülmények változásaira illetve szabad saját magának is másképp látnia a világot, mint korábban. Ha ez a változás ráadásul pozitív irányú, akkor kifejezetten üdvözlöm is, minthogy kritizáljam. De azért az ilyen nagy fordulatok után az adott politikusnak illene minimum megértőnek mutatkoznia azon állásponton lévők irányába, amit korábban maga is képviselt. Orbán Viktor annyiszor váltott már köpönyeget, annyiszor foglalt el olyan álláspontot, amit korábban még vad indulatokkal támadott, hogy a magam részéről már nem tudom komolyan venni egyetlen szavát sem. Vajon melyik arca volt az igazi, mikor beszélt őszintén, tiszta szívéből? Amikor a KISZ-ben tevékenykedett? Amikor elszánt liberálisként Soros ösztöndíjából nyugaton tanult? Amikor még teli szájjal szidta az egyházat? Amikor a polgári-konzervatív értékrend legnagyobb szószólója lett? Amikor vallásos buzgalmat igyekszik mutatni magáról és kormányáról? Amikor még kikelt az orosz érdekek nyomulása ellen? Vagy amikor már maga segíti az orosz érdekek hazai érvényesülését? Amikor vegytiszta kommunista retorikával és gazdaságpolitikai eszközökkel (rezsicsökkentés, árstop, stb.) operál? Íme egy frappáns videó, a miniszterelnök követhetetlen és vállalhatatlan köpönyegváltásairól
  • Politikai szándékainak eltitkolása. Egy demokratikus politikusnak kutya kötelessége lenne előre világossá tenni, mik a tervei, valódi szándékai az országgal. Részletes választási program hirdetésével, annak nyílt megvitatásával, neadjisten a politikai ellenfelekkel történő vita formájában. Csak így volna módja a választóknak még a választás előtt tiszta képet alkotni, mire is adják pontosan a felhatalmazásukat. Orbán Viktor szólt egyetlen egy szót is előre például a magánnyugdíjak elvételéről? Orosz atomerőmű, orosz kémbank, kínai vasút vagy kínai egyetem létesítéséről? Az alkotmány totális átírásáról? Nem, ellenkezőleg: mindezekről egyik napról a másikra, kész tényként kellett szembesülnie az országnak, valódi egyeztetés, valódi társadalmi vita nélkül erőltették át mindezeket a súlyos nemzeti létkérdéseket. Orbán nemcsak hogy nem hirdet soha választási programot, de nagyon régóta nem áll a tőle független sajtó rendelkezésére (ha nagyritkán mégis, a kellemetlen kérdéseket cinikus módon mind kikerüli), de nem áll ki vitázni sem más politikusokkal. Most sem fog, mert a hívei számára is kiderülne, már rég megkoptak a képességei, amikre egy nyílt vitában szükség volna: igazából már Medgyessyvel és Gyurcsánnyal szemben is alulmaradt, az azóta eltelt 16-20 évben pedig végképp elszokott attól, hogy valaki érdemben visszakérdezzen, amikor előadja a hazugságait.
  • Sajtó megszállása, ellenvélemények kiszorítása. A Fidesz elszánt következetességgel dolgozik 2010 óta a tőle független sajtó ellehetetlenítésén, és a tőle függő sajtó hangjának felerősítésén. A demokrácia és sajtószabadság látszatának fenntartása érdekében nem is cél, hogy teljesen megfojtsák a független sajtót, épp elég, ha annyira visszaszorítják őket, hogy kevesebb emberhez érjenek el. És mellette párhuzamosan felépítettek egy olyan sajtóbirodalmat, ami folyamatosan képes szállítani a saját narratívájukat, ezáltal képes fenntartani a kritikátlan rajongótábor hitét és elszántságát. Hogy mennyire hazug és álságos ez a sajtóbirodalom, arról sokkal részletesebben írtam már ebben a cikkben: Abszurdisztán propagandasajtója
  • Ellenfelek démonizálása. A mindenkori ellenzékkel kapcsolatban folyamatosan szükséges felépíteni és sulykolni azt a képet, miszerint azok egytől-egyig alkalmatlanok (bohócként való ábrázolással, kiragadott szövegrészek látszólagos ellentmondásával), vagy ami még ennél is rosszabb, miszerint azok egytől-egyig valamilyen sötét, gonosz erő (Brüsszel, Soros, Gyurcsány, háttérhatalom, stb.) szolgálatában álló zsoldosok. A híveknek csak így lehet eladni, miért nem kell szóba állni a politikai ellenfelekkel, miért nem kell vitába bocsátkozni velük és meghallgatni az érveiket, hiszen bolond és/vagy méltánytalan emberekkel minek vitázni, ugye.. A valóságban viszont azt érik el, hogy 2010 óta megfojtják Magyarországon mindenféle tisztességes szándék kibontakozását. A taktikájuk végtelenül átlátszó: amíg kicsinek és veszélytelennek tűnik még az ellenzéki kezdemény, addig nem támadják, hiszen minél széttagoltabb az ellenoldal, nekik annál jobb, viszont amint erőre kapna egy hang, abban a pillanatban letámadja a teljes sajtóbirodalmuk, és azonnal megkapja az alkalmatlan/bohóc/brüsszelista/sorosista/gyurcsányista/migránssimogató stb. címkét.
  • Magyarország szétrablása. Orbán minden idegszálával arra koncentrál (erről szólt az eddig bemutatott összes pont), hogy minél tovább megtartsa a hatalmat a Fidesz, bármi áron. Ennek valódi célját azonban akkor érthetjük meg, ha megnézzük, mit műveltek és művelnek folyamatosan a rájuk bízott közvagyonnal. Eltitkolni persze nem lehet már a saját táboruk előtt sem, hogy mi történik valójában, hiszen olyannyira nyíltan és gátlások nélkül zajlik már a lopás, a közvagyon saját tulajdonukra történő átiratása. Szükség van tehát valamilyen magyarázatra, narratívára a lopás szentesítésére. Egyrészt cinikusan azzal védekeznek, hogy dehát minden törvényszerűen történik, és ebben még többnyire igazuk is van: az önkényes törvénykezéssel Orbán maga szentesíti, szervezi az ország szétrablását. Másrészt azzal védekeznek, hogy azért kell mindent Mészáros-Tiborcz-Garancsi nevére iratni (most leegyszerűsítve), hogy így a közvagyon ne kerülhessen "azok" kezébe, hanem nálunk maradhasson mindörökre. Ezért (is) szükséges folyamatosan az ellenoldal démonizálása, hogy akkora veszélynek lássa őket az egyszeri Fidesz szavazó, hogy még ezt a nyakatekert magyarázatot is elhiggye (miszerint az ország vagyonának szétrablása az valójában az ország vagyonának megmentése).

Röviden összefoglalva tehát azt mondhatjuk: 2010-2022 között Orbán lényegében felszámolta a tisztességes politikai versenyt Magyarországon. Méghozzá azért, mert tisztességes körülmények között (előre meghirdetné a szándékait, kiállna vitázni, az ellenzék kifejthetné az álláspontját a köztévében, stb.) már nem volna semmi esélye a győzelemre, hiszen nem tudná tovább fenntartani hazugságokra épített látszatvilágát. Márpedig a hatalom megtartására mindenáron szüksége van neki is, és a környezetének is: egy választási vereséggel nemcsak a hatalmat buknák el, hanem egy független igazságszolgáltatási eljárás végén minden bizonnyal a szabadságukat is. Nincs tehát az az ár, az az aljas eszköz, amit haboznának bevetni a győzelem érdekében. A mutyi és a korrupt kifejezések nem eléggé kifejezőek mindarra, ami 2010 óta zajlik Magyarországon: egy szervezett bűnbanda, egy maffia szállta meg és tartja sakkban a magyar államot. A bűnbanda irányítója pedig nem más, mint Orbán Viktor.

Hova vezet tovább ez az út?

Mindenki pontosan tisztában van vele, hogy az igazság/tisztesség/bizalom helyett hazugságra/erőszakra/zsarolásra/megvesztegetésre épített hatalom előbb-utóbb mindig összeomlik, erre tanít bennünk a történelem, ez vár Orbán maffiarendszerére is. Végtelenül naív, aki másban reménykedik. Természetéből adódóan képtelen a konszolidációra és a stabilizálódásra, egyre csak radikalizálódik, előbb-utóbb pedig a tisztességes többség megelégeli és összegyűjti az erejét, hogy véget vessen a gyalázatnak, és következik a csúfos bukás. Nagyon könnyen lehet, hogy már csak bő 10 hetet kell erre várnunk, őszintén szólva én meg vagyok róla győződve, hogy tisztességes eszközökkel nem tudja megnyerni a Fidesz a 2022-es választásokat (ezt ebben az írásban fejtettem ki bővebben: Választási esélylatolgatás). Bár állandóan kétharmados többségre hivatkoznak, valójában ennél jóval kevesebb azok száma, akik tiszta hittel és meggyőződéssel támogatják Orbán romlott rendszerét. Ha megnézzük például a legutóbbi 6 országos választást, a választásra jogosultak körében ennyien támogatták a Fidesz listáját: 1998-22%, 2002-30%, 2006-27%, 2010-25%, 2014-28%, 2018-33%, 2022-?%. Tehát messze nincs velük a többség, azért tudtak csak győzni az utóbbi három választáson, mert az ellenoldal széttagolt és megosztott volt, illetve sokan otthon maradtak. Ráadásul, ha az elért eredményükből levonjuk azokat, akik nem őszinte hitből választották a Fideszt (kötelezően odarendelt közmunkások, megzsarolt közalkalmazottak, krumplival megvett szavazók, buszoztatott ukránok, stb.) akkor valójában még alacsonyabb arányt kapunk, mennyien támogatják tiszta szívből Orbán politikáját.

Összefoglalás: kicsoda valójában Orbán Viktor?

Orbán a rendszerváltás óta eltelt, 33 éves újkori magyar történelem legjelentősebb politikusa. Kapcsolatteremtési képessége, karizmatikus szónoki képessége, kitartó és szívós alkata együttesen hatalmas potenciált rejtettek magukban, egyértelműen a magyar politikai élet óriási reménysége volt. Tulajdonképpen félig be is váltotta ezt a reménységet: felépített egy fegyelmezett pártot, és kivárva a számára tökéletes körülményeket, megragadta a teljhatalmat: hatalomtechnikai értelemben tehát elérte a maximumot, amit egy politikus elérhet. Sajnos azonban ezt az óriási lehetőséget nemhogy eltékozolta, hanem egyenesen a legsötétebb, leggonoszabb tisztességtelen szándékok kibontakoztatására használta fel. Hogy eleve erre készült-e, vagy valahol útközben torzult el ennyire a személyisége, én ezt nem tudom megválaszolni, erről egy pszichológust kellene megkérdezni, vagy azokat, akik személyesen közelről ismerik régóta. De igazából lényegtelen is. A lényeg, hogy itt van a nyakunkon egy végtelenül torz személyiségű, senkiben nem bízó, gátlástalan és hatalommániás ember, aki élet-halál ura minden kérdésben, és aki nyilvánvalóan képtelen már a megújulásra. Minden egyes további nap, amit a hatalomban tölthet, végtelenül káros Magyarországnak.

 


Ezt a cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 1.329
Az összes cikket épp most - látogató olvassa, összes letöltés: 51.118